Az olasz Il Corriere della Sera olvasói talán megérezték, hogy ennek az előadásnak erőteljes üzenete lesz. A koncert reggelén megjelent interjúban Fischer Iván először arról beszélt, mekkora örömet jelent számára, hogy elhozhatja Mahler 3. szimfóniáját a Scalába. A mű tíz éve nem hangzott el a Filarmonica della Scala sorozat keretében, és a hangverseny lehetővé teszi számunkra, hogy a maga teljességében láthassuk, mire képes a Fesztiválzenekar. Az interjú végén Fischer a mai társadalom nagy kihívásairól elmélkedett, amely kihívásokkal szerinte végső soron képesek leszünk megbirkózni. (Bachtrack/James Imam)
Fischer szálka a jobboldali Orbán-kormány szemében, mert nem csupán passzív szemlélője a világ eseményeinek. Kritikusan beszélt a kormány gyűlöletkeltő retorikájáról, amelyet sokan egyre inkább xenofóbnak, homofóbnak és antiszemitának éreznek. Fischer nemrégiben Simon Rattle-lel és Daniel Barenboimmal együtt menekültek számára adott koncertet, ami mindenképpen bátorságra vall, ha figyelembe vesszük Magyarországnak az európai menekültválsággal kapcsolatos álláspontját, valamint azt, hogy a BFZ államilag támogatott zenekar.
Neves zenészek Olaszországban is megszólították saját kormányukat – itt a művészet állami támogatásának megnyirbálása ellen szólaltak fel, amely egy a számos társadalmi kérdés közül, amire a jelenleg súlyos identitásválságban szenvedő nemzetnek válaszolnia kell. Az előadás során birokra kelt egymással az elszánt küzdelem és a reménység. Azon ritka zenei élmények közé tartozott, ahol a muzsika párbeszédbe elegyedik a korszellemmel, hogy valami igazán jelentőset alkosson.
Fischer a darab elejét mély, forrongó színekkel festette, élvezettel mutatta meg Mahler zenei színeinek legmerészebb tónusait egy kaotikus jelenetben. Ez az interpretáció éppen annyira volt lenyűgöző, mint zavarba ejtő. Képtelenség volt hosszabban egy gondolatra fülelni, mert össze-vissza hánykolódtunk a dörmögő kürtök, a gúnyos indulók és az alig kihallatszó ütősök moraja között.
A karmesternek sok munkájába került, hogy muzsikusait egyéniségekké nevelje. A zenészeknek beleszólásuk van a repertoárba, nem állnak szerződéses viszonyban a zenekarral, hogy bármikor elmehessenek, és feltöltekezve visszatérhessenek. A zenekar ma este ékes bizonyságát adja ennek az individualizmusnak a szólamok eleven ütközetében. A szenvedélyes odaadás itatja át a legutolsó pultokat is. Mintha az életükért zenélnének.
Az előadás sikerét pont az összecsiszoltság fenti hiánya hozta. Az összeérés pillanataiért keményen megküzdöttek, és ettől ezek a pillanatok annál kielégítőbbek voltak. Fischer űzte-hajtotta muzsikusait, hol ösztökélte az oboákat, hol hajlékony, rezes ívet teremtett egyetlen elnyújtott kézmozdulattal. De amikor a legváratlanabb pillanatokban a hangzás összeért, mindenki lenyűgözve hallgatta. Fischer innovatív ültetési rendje itt értelmet nyert – nagybőgők végig a hátsó sorban, az üstdobok adják a zenekar két szárnyát. Mindenki intenzíven figyelt. A közös cél tudata söpört végig a sorokon. Tömör, jól megrakott fa, amely bármikor belobbanhat.
Vajon ezt előre eltervezték, vagy spontán módon ment végbe? A valóság a kettő ötvözetét éreztette: a zenészek jól ismerték az utat, de képesek voltak a karmester vargabetűit követni, a karmesterét, aki harminc éve, az alapítás óta áll a zenekar középpontjában. Viszont az is tisztán látszott, hogy készleten volt megfelelő mennyiségű varázslat akkorra, amikor a küzdelem lecsendesedik.
Az idő is megállt, amikor a postakürt szólója lassan alászállt a mennyekből, hogy alant elvegyüljön a holdfényben. Gerhild Romberger alt énekesnő úgy tűnik, nem volt minden misztikumnak birtokában Nietzsche Éjféli dalának megszólaltatásához, amikor ügyetlenül és túl mély hangon lépett be. De erőteljes orgánuma legalább megenyhítette a zene szövetét, amely a Bajor Rádió Kórusának és a Scala Gyerekkórusának hosszan zúgó harangjai felé építkezett.
Mahler nagy célja az volt, hogy a kollektív emberi tapasztalatot szimfonikus formába öntse. A 3. szimfónia talán a legsikeresebb próbálkozása ezen a téren. A mű a végére minden szorongást kiadott már magából, hogy helyét kitöltse az eksztázis. Minden szakmai bűvészkedés ellenére egyértelmű volt, hogy a BFZ erőssége leginkább a lelkesedésben rejlik. A finálé nemes egyensúlyban ringatózott elsőre, mielőtt a szólamvezető csellista nagy levegőt vett, hogy nekirugaszkodjon az utolsó kapaszkodónak, és vonóját jól hangszerének vetette. Mindenütt felszínre tört a szenvedély – dicsőséges, lenyűgöző volt a csúcsra érés.
„Ha jól játszunk – ígérte Fischer az interjúban – önök sírni fognak.” Ígéretét – víziója mélységének és egységességének hála – maradéktalanul meg is tartotta. A kétségbeesés közepette elhangzott az üzenet: van remény.
