Mahler 3. szimfóniája 1963-ban szólalt meg először a Szent Cecília Akadémia koncertjein, majd’ hatvan évvel a bemutató után, de az elmúlt évtizedek során csak három-négy alkalommal tűzték műsorra, ha nem riadtak meg a monumentális alkotástól. (Il Giornale della Musica/Mauro Mariani)
Ez alkalommal a Budapesti Fesztiválzenekar turnéját „használták ki”; a zenekar Róma után ma este Milánóban, holnap pedig Bolognában lesz hallható, mielőtt hat másik európai országban is fellép. A karmesteri pódiumon Fischer Iván állt, aki 1983-ban alapította a zenekart, és amelynek azóta is zeneigazgatója és legtöbb koncertjének karmestere. Így már érthető, hogyan létezhet karmester és zenekar között az a fantasztikus összhang, aminek tanúi lehettünk, de ami semmit nem érne a karmester ötletei és a zenekar virtuozitása nélkül. Fischer értelmezése rendkívül analitikus, amit a kiszélesített tempókkal előidézett rendkívül lassú fokozással ér el. Mivel azonban jelen esetben nem szabad összekevernünk az analitikust és az objektívet, azt is elmondhatjuk, hogy Fischer olvasata rendkívül szubjektív, mert ő dönt, mikor állítja meg a lassú fokozást. A határtalanul hosszú első tételben, amely önmagában tovább tart, mint Beethoven teljes 5. szimfóniája, teljes mértékben előtérbe kerül a populáris, éles és bizonytalan kifejezésmód, mintha egy tánczenekar vagy az első katonainduló szólna, amely legyengülve, kígyózó sorban érkezik, valamint megjelenik a madarak éneke, rendkívül aprólékosan kidolgozva. Ezzel szemben a másik véglet, hogy minden eddiginél erőteljesebben, robbanásszerűen szólalnak meg a téma nagy dallamblokkjai unisonóban nyolc kürttel (bámulatos hangszeres rész, tömör és fényes hangzással), majd a tételt lelkesítő, mámoros menet zárja. Számunkra lehetetlen volna ilyen aprólékosan kielemezni ennek a több mint százperces szimfóniának minden egyes percét, elegendő annyit megjegyeznünk, hogy csodálatos utazás volt Mahler hangzásvilágába. A részletekre összpontosító lassú fokozás érdeklődést és csodálatot kelt, de inkább a szellemre, mint a lélekre hat, bár nem hiányoznak a lágy, érzelmes pillanatok sem, mint a postakürt álmodozó megszólalása, a mély, titokzatos alt (a kiváló Gerhild Romberger) dala, vagy a hatodik, utolsó tétel hosszú, magasztos dallama, amely lassan, nyugodtan, mély átérzéssel szólalt meg, éppen ahogy Mahler elképzelte.
