A zenei tűzijáték Sosztakovics Hamlet-szvitjével vette kezdetét, mely eredetileg Nyikolaj Akimov hírhedt rendezésének kísérőzenéje volt a moszkvai Vahtangov Színházban. Akimov sajátos Hamlet-értelmezése (1932) Shakespeare alakjait új megvilágításba helyezte – elsősorban Opheliát, akinek vízbefúlását az előadásban saját alkoholizmusa okozta. A tizenhárom rövid vázlatban Sosztakovics különös figyelmet fordított a rohadó dán államgép groteszk zenei portréjának megrajzolására. A gunyoros, rendkívül provokatív és sajnálatosan rövid darabok éles ellentétben állnak a 32 évvel később Grigorij Kozincev Hamlet-filmjéhez komponált Sosztakovics-zene tragikus szépségével. Ezen az estén azonban a BFZ még a sok gáncsoskodás és drámai szenvedés időszaka előtt álló ifjú zeneszerző alakját idézte meg, aki vidám, felszabadult, akadálytalanul áradó zenéjében már mesteri módon elegyíti a nevetést és a könnyeket. Takács-Nagy Gábor nagyon precízen vezényelt, és engedte, hogy zenekara kedvére sziporkázzon Sosztakovics bravúros dallamaival, egyre újabb intonációs rétegeket kibontva az erőteljes ritmusok és a nyaktörő tempók kaleidoszkópjából. A fiatal Sosztakovics gerjesztette zenei forgószél csak egy pillanatig ült el, hogy aztán tornádóvá váljék Szergej Prokofjev II. zongoraversenyében – ez a mű is gúnyosan, kifogyhatatlan mennyiségű zenei gyúanyaggal tör át a zenei konvenciókon. Az 1913-ban bemutatott versenymű botrányt keltett, amiben a zeneszerző tulajdonképpen reménykedett is. Tíz évvel később, miután az eredeti változat tűz martaléka lett, újraírta a partitúrát. Prokofjev persze nem lett volna Prokofjev, ha nem ragadja meg az alkalmat, hogy az új Zongoraversenyt a korábbinál is ironikusabbra, provokatívabbra és ütőhangszerszerűbbre formálja. Mivel maga is kiváló zongorista volt, egy sor furfangos szólóval is kibővítette a művet. Ezek a szeszélyes szólók adtak lehetőséget Nyikolaj Luganszkijnak, hogy a zongorát és ennélfogva a zongorahangot is teljes hangterjedelmében és dinamikai skálájában darabokra szedje és újból összerakja. Szólista és zenekar érezhetően jól rezonált egymással, állandó párbeszédük a hangvariációk folyamatos spirálját hozta létre. Luganszkij ragyogóan játszott, a kisujjából kirázta a számtalan virtuóz futamot és skálát, s nyilvánvalóan elégedett volt Prokofjev csapongó leleményeivel. Hangszere úgy szólt, mint egy önálló zenekar, lépésről lépésre készítve elő a finálé káprázatos viharát. Az oktávok közötti sok vad ugrást, akkordot és ujjtornát lélegzetvisszafojtva követte a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet csaknem színültig megtöltő közönség. Ráadásként Luganszkij sokkal békésebb, de technikailag nem kevésbé igényes darabot választott, Szergej Rahmanyinov egyik Étude-Tableau-ját (g-moll, Moderato). Úgy tűnt, Csajkovszkij Második szimfóniájára vár, hogy lefaragja az atonális éleket, és kioltsa később született kollégáinak tűzijátékát. Ennek ellenére a népi témák e híres zenei bazára egy szempillantás alatt Sosztakovics és Prokofjev csínytevéseivel tökéletes harmóniában szólalt meg – különösen a második tétel tűnt meglepően Sosztakovics-szerűnek. Dicséret illeti a BFZ műsorszerkesztőjét, aki képes volt zenei felfedezésekkel teli, homogén programmá összegyúrni a három zeneszerző műveit. A zenekar ezúttal is lenyűgözően telt hangzást produkált. Takács-Nagy úgy formálta meg a zenei frázisokat és játszott a zenekaron, mintha hegedülne – finom vonalakkal és áradó gesztusokkal. A hangverseny egy fenséges Preghierával bővült ki a Mozartianából (Csajkovszkij: IV. zenekari szvit, op. 61). A darab Mozart Ave verum corpusának Liszt-féle átiratából készült, újabb kapcsolatot teremtve különböző korok zeneszerzői között. A karmester és a zenekar a Preghierát Devich Sándor hegedűművész, a Bartók Vonósnégyes egyik alapítója emlékének ajánlotta, aki január 20-án hunyt el.