Amikor legutóbb New Yorkban hallottam a Budapest Fesztiválzenekart, Fischer Iván – aki régóta a zenekar karmestere és zeneigazgatója – egy kis tréfát készített elő. Dvořák Szláv táncai előadása közben az egyik ütős a kollégái előtt kisétált a színpad elejére, leült egy a szólisták számára odakészített székre, benyúlt a szmokingja zsebébe és elővett egy ütőt és egy kicsi rézcsengőt, majd bekapcsolódott a zenébe apró, zengő hangsúlyokkal, amelyek hirtelen a mű legfontosabb elemének tűntek. Koncertjein régóta csodálom Fischer kreativitását, humorát és különleges ötleteit. Csütörtök este azonban, amikor a Fesztiválzenekar tagjai Webert, Lisztet és Prokofjevet játszottak, úgy tűnt, hogy a szellem kiszabadult a palackból. CORINNA da FONSECA-WOLLHEIM kritikája, New York Times.
Megintcsak egy ütős került az első sorba. De Liszt Esz-dúr zongoraversenyében, amelyet a zongorista Marc-André Hamelin kissé zavaró, bipoláris erővel adott elő, a híres triangulumos rész már önmagában is annyira komoly szerepet kap, hogy Eduard Hanslick a művet gúnyosan „triangulumversenynek” nevezte el. Az ütős, Herboly László akkora élvezettel és olyan energikusan játszott a hangszeren, mintha csak Hanslickot akarta volna igazolni.
Hamelin eközben a mű szélsőségeit igyekezett hangsúlyozni, az indulószerű részekben éles, szinte durva hangzással, míg a lírai helyeken világfájdalmas kifinomultsággal. Magamban mindezt csak úgy tudtam egységes interpretációvá összerakni, hogy az előadás Liszt vérbő flörtjéről mond véleményt a katonai metaforák nyelvén.
Talán ez volt az este titkos programja. A koncert első darabja Weber A bűvös vadászának nyitánya volt, utolsóként pedig Prokofjev V. szimfóniája hangzott el. A műsorfüzetből megtudhattuk, hogy mindhárom mű egyből nagy népszerűségre tett szert, ami – ha erre egyáltalán szükség van – elég gyenge indok a programválasztáshoz. Ugyanakkor mindegyikre ráillik a szó eredeti értelmében vett harci mén kifejezés, mivel mindhárom darab katonai jelképekkel játszik. Miközben az Atlanti-óceán mindkét partján terjed a soviniszta populizmus, talán Fischer Iván is ezzel kapcsolatban akart állást foglalni.
Sajnos a zenekar játéka inkább csak elkente ezt az üzenetet. Igen, a vonósoknál még mindig megvan az a meleg, áradó hangzás, és a fúvósoknál is sok a nagy tehetség. De sok helyütt hiányzott az összhang, és a tuttik kitörései zajosak és ércesek voltak. A szimfónia elbűvölő Adagio tételében az első hegedűk a dallamot édesen áradó intenzitással játszották, de az őket kísérő apró vibráló arpeggiók nem tudtak érvényesülni.
Az est legjobban sikerült része a második tétel volt, ahol Fischer megtalálta a tökéletes egyensúlyt a sodró lendület és a derűs játékosság között.
http://www.nytimes.com/2016/02/20/arts/music/review-the-budapest-festival-orchestra-martial-and-lyrical.html?_r=0
