Hajnalhasadás. Néhány fénysugár már utat tört magának az éj sötétjén át. Így kezdődött el A bűvös vadász nyitánya Fischer Iván vezényletével. Webertől Prokofjevig, Lisztet érintve, a műsor korántsem nevezhető szokványosnak. A műsor egyes darabjait mégis összefűzte a játékosság, melyet azonban tagadhatatlanul egyfajta baljós hangulat is kísért. Mindez nagyon jellemző Fischerre, a finom humorral rendelkező nagy dramaturgra, aki tisztában van vele, hogy a móka és dráma igen jól ötvözhető egymással. Jan-Jakob Delanoye kritikája.
A kürtök a színpad több pontjáról sztereóban harsantak fel a nyitány idillikus kezdetén, és ez csak az első volt a varázslatok sorában. Fischert nem riasztják el a groteszk megoldások, ugyanakkor hamisítatlan esztétikai élményt is nyújt közben, a Budapesti Fesztiválzenerkar képességeit fantasztikusan kiaknázza. Az összjáték pontos, a szólista kiváló volt és a kettő eredményeképp a csodás összhangzás varázslatos élményt nyújtott.
A sor hibátlanul folytatódott Liszt első zongoraversenyével. Fischer olyan karaktert tudott adni mindkét félnek, melynek következtében valódi párbeszéd alakult ki a zongorával. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a darab többféle értelmezésre ad lehetőséget. Fischer ragaszkodott a darab szellemes tolmácsolásához, de nem riadt vissza a virtuóz részek csillogó megszólaltatásától sem, ezek eredményeképpen a zenekar lenyűgözően játszott.
És ebben a szólista Marc-André Hamelin tökéletes partnere volt Fischernek. Ha valaki, ő igazán tudja a tiszta technika, világos kommunikáció és a helyükön kezelt érzelmek titkát. Hamelin diszkogáfiájának jó híre éppen ezen alapul, no meg tökéletes billentésén és a zenei szerkezet maradéktalan megértésén: ezek a kvalitások teszik világszerte elismert muzsikussá. Mindezt a pódiumon megvalósítani azonban csak egy titán képes. Talán a szó nem igazán illik finom játékához, de le kellett írni. Kevesen képesek ilyen teljesítményre.
A szépségnek való hódolás után pedig jöjjön egy kis rémület, gondolhatta magában Fischer. Prokofjev V. szimfóniájának első taktusai a seregszemlék harcias világát idézik. Aki négy évvel ezelőtt Brüsszelben hallotta Valerij Gergijev hátborzongató interpretációját, még ma is úgy érezheti, a darab minden részét hideg veríték és iszonyat hatja át. Fischernél azonban ennek nyoma sincs, inkább a darab rakoncátlan jellege kerül előtérbe.
Az első tétel így némileg vesztett hatásosságából, ám a melankólikus hangzatok szépen megjelentek. A következőkben a karmester kitárta az ajtót a tréfa, irónia és káröröm előtt. Ott bujkált persze a rettenet is, de ezt magától értetődő módon szárnyalta túl a sok-sok pozitívum. Az, ahogy a szimfonikus csomó jól követhetően bomlott ki, külön érdekessé tette az előadást.
Valamint impozánssá, mert a zenekar jobban játszott, mint valaha. Az értelmezést olyan apróságok tették zseniálissá, mint az ütősök egyértelmű jelenléte. Gergijevvel ellentétben tehát nem ágyú dörgött, hanem az érzelmek végletességét idézték fel a hangok. Ez minden? Nem, mert Fischer az emberi hang varázsát is meg akarta mutatni. A törékeny csúcspont egy V. századi orosz-ortodox eredetű egyházi kórusmű volt. Mindez pedig az Egyesült Államokban, de bárhol másutt is, a szívekig hatol.
© Cutting Edge - 2016 február 19
