Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar erről az ábrázolásmódról hallani sem akar. Az őszi hangulat helyett hamisítatlan, csillapítatlan tragikumot kapunk. Ennek az értelmezésnek a mellbevágó és azonnali intimitása az, ami miatt apránként kellett fogyasztanom ahelyett, hogy lehúztam volna egy hajtásra. Zavarba ejtő tud lenni egy régi, jól ismert műnek ilyen merészen eredeti, csupasz feltárulkozása. A szimfónia minden szinten határozottságot sugároz, a legapróbb motívumoktól kezdve egészen a nagystruktúrákig. A karakteres ívek kivételesen nyugodtak és kiegyensúlyozottak. A dallamok és a zenei szövet az ismétlések alkalmával kissé már más színben tűnnek fel, mintha jellemfejlődésen mentek volna keresztül. A legtöbbször rugalmas tempók soha nem tolakodók, sőt, kiszélesítik és humánussá alakítják a partitúrát. A budapesti együttes fúvósainak szomorkás nyugtalansága tökéletes kontrasztban áll a vonósszekció vékony, hajlékony hangjával. Az andante harmincadik ütemétől a fúvósok panaszos története után a vonósok veszik fel a mese fonalát és együttérző vigaszt nyújtanak annyira kedvesen, hogy csak a legkőszívűbbek tudnak ellenállni. De szó sincs arról, hogy túl sokáig merülnénk el a gyönyörű hangokban. A hangsúly az éles kontúrokon, az érzelmi hitelességen, a közvetlenségen van. A záró chaconne egyenesen ijesztő; ilyet még egyetlen felvételen sem hallottam. A közepén, a gyönyörű közjátékban a fuvolaszóló kétségbeesetten, céltalanul bolyong. Amikor ismét belép az egész zenekar, már semmi kétségünk nem marad a végkimenetelt illetően. A vég a görög tragédiákra jellemző kérlelhetetlenséggel közeleg. Akárcsak a többi Brahms-lemezükön, Fischer és a magyarok még néhány pikáns fogással kedveskednek; Magyar táncokkal, csak hogy lássuk, hogy is kell ezt csinálni. Visszasírom a Slatkin és Eschenbach közti időt, amikor Fischer itt volt velünk a washingtoni Nemzeti Szimfonikusok ideiglenes karmestereként. Az eredeti cikk a Washington Postban jelent meg.