Johannes Brahms 1. zongoraversenye után már nyilvánvaló volt, hogy a Fischer Iván karmester által dirigált Budapesti Fesztiválzenekar vendégszereplése még tartogathat meglepetéseket. Az Alte Oper második vasárnap esti koncertjének szólistája a ráadásban ugyanis nem egyedül foglalt helyet a zongoránál. A zenekar tagjai odagyűltek a hangszer köré, hogy Schiff András zongorajátékának kíséretével „Budapesti Fesztiválkórussá” alakulva romantikus összkari éneket adjanak elő. Az előadás második részében egymást váltották Bedrich Smetana „Má vlast – Hazám” zenekari darabjai, valamint Antonín Dvorák két énekhangra és zongorára komponált, és Gátay Tibor, a zenekar hegedűse által szopránra, altra és zenekarra átírt duettjei. A szólamokból összesen mintegy 25 zenész a helyéről felállva, hangszerét többnyire kezében tartva énekelte a bukolikus, hol derűs, hol melankolikus Dvorák-dalokat. Kár, hogy a közönség minden egyes, összesen hét egymásra felelő vokális – instrumentális műsorszám után tomboló tapsviharban tört ki, és ez tönkretette a Smetana hazafisága és a dvoráki életöröm közti, finoman felépített utalásokat. A sokoldalú budapestiek minden előadott darabja lelkesítő volt, a legerőteljesebben azonban Smetana kompozíciója, a nagyon gyakran játszott, és emiatt az elhasználódásnak leginkább kitett Moldva szólt. Fischer Iván éberségének és tapintatának köszönhetően a kifinomult, hullámzó dallamok és a természetábrázoló epizódok újdonságként csengtek fülünkben. Bosszantó volt viszont, ahogy a karmester viszonyult a ciklus általa túlzottan nacionalistának ítélt tételeihez, amelyeket az aktuális politikai csatározásokra tekintettel kihagyott a műsorból. Ilyen attitűd mellett sok orosz, német, angol, olasz és francia opera sorsa – barokk előzményeivel együtt – megpecsételődne. Ezzel szemben nagyszerűnek bizonyult Fischer Iván és kongeniális szólistájának azon döntése, hogy Brahms 1. zongoraversenyét ne a rendkívül felemelő és a halálosan bánatos végletek közötti pingpongozásként adják elő, hanem ehelyett az egymásba szövődő szólamok művészi csodáját teremtették meg, amelyben az elősejlő búskomorság finom vonulata volt felfedezhető. A mű szépsége a kifejezés folytonosságában jutott így érvényre. Az emlékezetes este nyitó műsorszáma Robert Schumann Manfred-nyitánya volt. Az eredeti cikket itt olvashatják el.