Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar sutba vágja a „koncertszerű előadás” szabályait, de a végeredmény inkább hagyományosnak mondható. (Kate Molleson/The Guardian)
„Mozart zenéje rendkívül színpadias és színháza rendkívül zenei” – írja a műsorfüzetben Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar karmestere és az előadás rendezője.
A színpad és kotta közötti „szerves egység” megvalósítása érdekében Fischer betemeti a zenekari árkot, a szereplőket és a kórust a zenekar sorai közé helyezi. Az eredmény? Eleinte érdekes, időnként ihletett, zeneileg egyes részleteiben izgalmas. De valójában a rendezés olyannyira konzervatív, hogy az újszerű színpadi elrendezés nélkül meg sem ütné a mércét.
A fő hangsúly a jelmezeken van. A szereplők fel-felnyúlnak a színpad fölötti rudakon függő korhű ruhákért, amelyek férfiból nővé, főúrból szolgává változtatják őket. Ez valóban ügyes megoldás, de nem eget rengető. Ennél érdekesebb a társadalmi üzenete az egy szintre hozott zenekarnak, karmesternek és énekeseknek. Mozart és Da Ponte operájának alapjául egy olyan Beaumarchais-darab szolgál, amely be volt tiltva a forradalom előtti Franciaországban, mivel a szerző ízekre szedte benne az arisztokratikus hierarchiát. Fischer szándéka a színpadi-zenei hierarchia eltörlése.
Ez meg is történik. A zenekar bevonása a cselekménybe, ahogy a muzsikusok az események részesévé válnak: ez a mozzanat tetszett leginkább ebben a „színpadra állított koncertben” (Fischer kifejezése). A hegedűsök fejére parókát húznak, a szereplők mérgüket a csembalistának suttogva adják ki. Ebben az értelemben Fischer elérte az egységet: az együttes-érzés a pódiumon mindenkire kisugárzik. Az első estén a belépések akadoztak, de a zenekari hangzást, az aktív, színes, megnyerő játékot élmény hallgatni. Fischer maga is egész testében érzi a zenét, nem csak vezényli. Fel-alá jár a színpadon, leül a hegedűsökhöz. Időnként részesévé is válik a párbeszédeknek, folyamatosan újrateremtve a színpadi teret. Nyugodt, látszik rajta, hogy élvezi az egészet, és ezt visszatükrözi a meleg, lírai hangzás.
Miah Person Grófnéja elbűvölő és lemondó, hangja visszafogott és a kulcsáriákban egy hajszálnyit mély. Sylvia Schwartz méltóságteljes és zárkózott Susanne, az énekesnő várandóssága pedig még egy csavart ad az operai esküvőnek. Hanno Müller-Brachmann Figarója erőteljes és markáns, ám kissé szögletes; Markus Werba időnként pengeélesre váltó hangja pedig még több kegyetlenséget kölcsönöz Almavivának. Az énekesek jók, de nem igazán forrnak össze. Minden felszíni újítása ellenére a produkció sok szempontból csak az előírásokat követi.
