Egy zsidó fiú rituális gyilkossággal vádolja apját: Fischer Iván, a Konzerthausorchester vezető karmestere, A Vörös Tehén című operájával zeneszerzőként is bemutatkozik Berlinben. Amikor a szó saját zenéjére terelődik, Fischer Iván hátradől a kanapén. Szívügyéről, van szó, itt most ő a komponista. Kortyol egyet kávéjából, egy kicsit még fáradt, csak az előző napon tért vissza Budapestről. Ott, szülővárosában saját – ahogy ő fogalmaz – groteszk-lírai operáját, A Vörös Tehenet vezényelte. Még most is teljesen benyomásai hatása alatt áll, úgy érzi, magyar közönségével egy véleményen van. A liberálisan gondolkodóknak problémát jelent a magyarországi új antiszemitizmus. „Sokukat az is érdekelte, hogy hogyan írtam groteszk művet ebből a szomorú történetből”, mondja Fischer. Pénteken és szombaton négy alkalommal szólal meg a mű a Gendarmenmarkton. Ez az első eset, hogy a berlini Konzerthausorchester vezetője, Fischer komponistaként is bemutatkozik. Darabja, amelyet amolyan posztmodern zenés színházi műnek nevez, az 1882-es tiszaeszlári üggyel foglalkozik. Eltűnt egy 14 éves keresztény lány, a falu lakói pedig arra jutnak, hogy a lányt a zsidók a pészahi ünnepre áldozták fel. A vád alapján per indul ellenük, amely az egész országban nagy figyelmet kelt. A történetről azóta is sok szó esik Magyarországon. „Az eset azért is közismert, mert a szélsőjobboldal újra és újra előveszi. Még mindig hiszik, hogy szegény teremtést a zsidók rituális célból megölték. Falujában emlékművet rendeztek be, amely neonáci zarándokhelynek számít.” Ám túl minden aktuálpolitikai gyúanyagon a történelmi per csak keretéül szolgál a mintegy 50 perces darabnak. A zeneszerzőt alapjában véve más érdekli: a történet pszichológiája. A perre csak azért kerülhetett sor, mert a 13 éves Scharf Móric a vád koronatanújának szerepében apja és a többi zsidó ellen vallott. Engem ez a történet nagyon magával ragadott”, mondja Fischer: „A fiú hamisan vall. De vajon mivel lehet rábírni, hogy saját apjára tegyen alaptalanul terhelő vallomást? És mindezt egy olyan ügyben, amelyben az apát fel is akaszthatják? A fiút vagy manipulálták vagy megkínozták. Nem lehet pontosan tudni.” A téma az ugyancsak zsidó zenészcsaládból származó Fischert régóta foglalkoztatta. Eredetileg Erdély Miklóssal tervezte a művet. Erdély 1981-ben Verzió címmel filmet forgatott a tiszaeszlári vérvád-legendáról. Erdély halálát követően a terv pihent, mígnem Fischer az utóbbi idők heves magyarországi vitáira reagálva ismét felelevenítette. A fiú a komponista szemében meghasonlott, az identifikáció kérdéseit szemléltető figura. „Ezt a fiút az asszimiláció vágya vezeti”, véli Fischer „Azt gondolta, elég szakítania zsidó identitásával és a társadalom másik fele máris elfogadja. Magyar akart lenni.” A zeneszerző úgy tartja, hogy világszerte sok konfliktust okoz, hogy a többségi társadalom hihetetlen nyomást gyakorol a kisebbségekre. „A kisebbségiek a többséghez akarnak tartozni, azt akarják, hogy elfogadják őket. Ez nem jó út, de mindenütt ezt látni”, így Fischer. A pert annak idején beszüntették, a vádlottakat bizonyíték hiányában szabadon bocsátották. Apa és fia nem sokkal ezután hazatért és egy fedél alatt élt. Scharf Móricot 45 évvel később megkérdezték az esetről. . A riporter valami olyasmit kérdezett, hogy Mit mondott apád? A válasz az volt, hogy Soha nem beszélt velem erről. Az apai reakció mély benyomást tett Fischerre. „Az apa zseniálisan viselkedett, hagyta, hogy a fiú maga gondolja végig tettét.” Ezt az elvet alkalmazza Fischer zenéjében is. Ő maga valamiféle „reflexió-művészetnek” nevezi, amit csinál. Hosszú jeleneteken át semmi sem történik. Ezzel időt hagy a közönségnek, hogy feldolgozhassa az addig látottakat. Ami az üzenetet, a közvetlenséget illeti, Fischer Brechthez kötődik: ami persze a zene eszközeivel teljességgel másképp hat, mint a prózai színházban. Fischer kompozíciós technikájában – mint maga is mondja - „többféle stílus ütközik össze”. A 20. század azt tanítja nekünk, mondja Fischer Iván, hogy a zeneszerző találjon ki új nyelvet. Mint Schönberg a tizenkétfokúságot. Vagy egy új társadalmat. Ez volt a kommunizmus. Sok minden zsákutcának bizonyult. A 21. század azt fogja mondani – így Fischer -, hogy mondd ki: ismerd fel a zenében a sokszínűséget és találd meg az erről szóló kommunikációt. Saját zenés színházát képzőművészeti installációkkal rokonítja. A stílusok összeütközése szerinte a fiú fejében zajlik le. A műben vannak hászid énekek, jiddis népdalok, a zsidó liturgikus dallamok és természetesen ott van a magyar folklór is. „A zene révén bejuthatunk Scharf Móric fejébe”, magyarázza Fischer. Ott folytatódik a történet. A vádlottak felmentése után ugyanis Magyarországon antiszemita kilengések következtek, a fiút pedig Budapestre, majd onnan Amszterdamba küldték, ahol később gyémántcsiszolóként dolgozott és visszatért a zsidó hagyományokhoz. Fischer körülnézett a mai Amszterdamban is, de nem akadt nyomára a fiatal Scharf Móricnak. Fischer művének záró jelentében apa és fia együtt vonatozik Budapestre. A vonatút a későbbi deportálásokat idézi az eszünkbe. „Ez vagy kibékülés, vagy …” Fischer ezen a ponton félbehagyja a mondatot. A művészet , amely olykor önéletrajzi elemekből táplálkozik, a kimondhatatlanból él.