Amikor a Budapesti Fesztiválzenekar gépe leszállt a newarki repülőtéren, kellemetlen meglepetés várta a zenekart. A zenekar hegedűseinek (külön a J.F.K. Repülőtérre küldött) vonóit az Egyesült Államok vámhivatala elkobozta , arra az alapos gyanúra hivatkozva, hogy ezek elefántcsontot tartalmaznak. A magyar zenekar művészei ezért hétfő este (helyi vonósok nagylelkű segítségének köszönhetően) kölcsönvonókkal a kezükben léptek pódiumra és mutatták be tisztán Dvořák-művekből összeállított műsorukat. Szerencsére az amerikai hivatalos hatóságokkal történt találkozás nem befolyásolta sem a Fischer Iván vezényletével fellépő, kivételesen magas színvonaláról híres együttes képességeit, sem előadásának ötletes játékosságát. Ez az ötletes, játékos vonás már a hangverseny nyitószámában, a No.8. Szláv táncban nyilvánvalóvá vált. A zenekar már rázendített a darab elbűvölő, népi témájára, amikor az egyik ütős, Szente Gáspár elindult a zenekari tagok között, kiült a szólista helyére és mintha ő maga is komoly szólista lett volna, nagy komolyan egy crotalon, afféle mini cintányéron kezdett játszani. A darab végén Szente ünnepélyesen kezet rázott Fischer Ivánnal, és a híres, nagy muzsikusok komoly arckifejezésével hagyta el a pódiumot. A csellóversenynél aztán már Daniel Müller-Schott foglalta el Szente Gáspár helyét. Müller-Schott gyönyörű, édes csellóhangon játszotta szólamát, a budapesti muzsikusok pedig méltó partnerei voltak. Az egyetlen negatívumnak a zenekar szokatlan ültetését éreztem: a nagybőgőket dobogókra, a közönséggel szembe állították, hangjuk egybemosódott a csellókéval. A lassú középtétel kitűnő lehetőséget nyújtott a fiatal szólistának, hogy hosszú, szomorú siratójában megmutassa lírai oldalát. A zárótétel is a megszokottnál lassabb tempóban szólalt meg, ami lehetőséget biztosított Fischer Ivánnak és Müller-Schottnak, hogy feltárja e rendkívüli partitúra mélységeit. A közönség lelkes tapsát a csellista elegáns ráadásszámmal, Maurice Ravel Pičce en forme de Habanera című darabjának lassú tempójú előadásával köszönte meg. A koncert második fele Dvořák No. 4. Legendájával kezdődött, amely mintegy előételként kerültek az asztalra, megelőlegezve a lakoma pazar főfogását. A No. 4. Legenda egy apró népi mítoszt mesél el romantikus stílusban, a zene a nyitó frázistól eljut egy bécsi keringőig. Mindez azonban csak étvágygerjesztő falat, amely előkészíti az ínyt a főfogás élvezetére. A kilencedik – közkeletű nevén „Újvilág” - szimfónia a komponista utolsó ebben a műfajban szerzett alkotása. Évtizedeken keresztül a koncerttermek gyakran – túlságosan is gyakran – játszott műsorszáma volt, majd mintha kikopott volna a koncertrepertoárból, mostanában viszonylag ritkán adják elő. A zeneszerző hagyományos amerikai himnuszokat vegyít a beethoveni szimfónia-hagyománnyal, és ez tette oly népszerűvé ezt a művet. Minden egyes tétele egy központi „idée-fixe” körül mozog, egy mind élesebben kirajzolódó, áradó téma köré, amely arra szolgál, hogy összetartsa a mű egészét. A zenekar az első tételben valósággal berobbantotta a főtémát, tiszta, részletgazdag, aprólékosan kidolgozott volt az Alelgro-tétel, amelyben a felszínre törnek a komponista motivikus ötletei. A híres Largo – benne az angolkürt szomorú dallamával - rossz kezekben könnyen válik közhelyessé. Fischer Iván keze alatt, az áttetszően és fegyelmezetten, gondosan játszó vonóskar kíséretében szívbemarkolóan szólalt meg ez a veszteségről és izolációról szóló zene, meditációra csábítva a hallgatót. A meglepetésekkel teli hangversenyt még egy utolsó meglepetés zárta: A komponista Morva duettjei közül a “Hoře” csendült fel. Ezt a szomorú, finom dalt a BFZ hölgytagjai adták elő. Akik hangszereiket letéve, kottával a kezükben énekeltek, a zenekari urak hangszerjátékától kísérve. Egyedülálló módja volt ez a hangverseny befejezésének.