De annak is tanúi lehettünk, amikor a bécsi opera művészei díszletek, jelmezek nélkül adták elő a Don Giovannit úgy, hogy a zenekar szintén a pódiumon volt, előtte, mögötte, sőt közötte játszottak az énekesek, ahogy annak idején ez a világnagyság Ljubimov élénk vitát kiváltó rendezésében is történt az Erkel Színházban. A leszűkített tér segített leküzdeni az operai sablonokat, például a túlzott gesztikulációt. Természetesebb, inkább a lélek mélyéből születő, erőteljes előadás jött így létre. Ez történt most a Müpában, Dvorák nálunk az Operaházban utoljára az 50-es években bemutatott Ruszalka című, a cseheknél nemzeti alapműnek számító alkotásával is, a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjén, Fischer Iván meglehetősen intenzív vezényletével. Ő önmagában lefegyverző látvány. Kiül az arcára minden, megjelenik valamennyi szereplő hangulata. És Pavla Vykopalován is abszolút látszik akkor is, amikor nem énekel, csak ül egy széken, hogy ő a szorongásos, de nagyra, földi szerelemre vágyó, igencsak szenvedélyes sellőlány, Ruszalka. Jolana Fogasová pedig a hideg szépség élvezettel gonoszkodó boszorkányként, és ehhez elég néhány elementáris gesztus, meg az arcon is látszó bősz ármánykodó kedv. Ráadásul ő még egy másik szerepet, a szintén gonosz csábító hercegnőt is adta, két különböző estélyiben. Peter Mikulás Tóapóként maga volt a megtestesült bölcsesség. Ales Briscein hercege pedig megmutatta, mennyi rémségre képesek a nekiszabadult ösztönök. A Ruszalka a világ borzadályosságáról regél, de ezt szépséges módon teszi, amit igazán átérezhettünk ebben a produkcióban.