Elsősorban a hangverseny zárószáma, a hegedűre, brácsára és kiszenekarra komponált kettősverseny dobta fel. A "Janus" címet viselő darab egészen friss, 2012-ben, a Salzburgi Ünnepi Játékok felkérésére született. A két szólista, Muriel Cantoreggi (hegedű) és Geneviéve Strosser (brácsa) egészen kivételes produkciót nyújtott. A két igen eltérő habitusú, megjelenésű és kisugárzású művésznő a kompozíció tökéletes médiumává vált. Mert a darabot nem kizárólag a kompozíciós technika kettőségei (Janus arcúság) éltették, legalább ennyire fontosnak tűnt az ellentétes hangvételek paralel jelenléte. Mintha Holliger partitúrájában a két szólista anyagának előadói utasításai egymás komplementerei volnának. Ha a hegedű panaszosan játszott, a brácsa bizakodóan; ha a hegedű élénken, a brácsa tartózkodóan, ha a hegedű markánsan, a brácsa légiesen, és így tovább. E rendkívül kommunikatív és expresszív muzsika a klasszikus modernitás legszebb példáit juttatták eszembe. Ugyanakkor a darab formálásának minden mozzanatában Holliger a klasszikus tradíció meghaladására vállalkozott, sőt: e tradíció relevanciáját is kétségbe vonta. Egy lelkületében modern, a kialakítás tekintetében posztmodern művel találkozhattunk. Az egyik legszebb pillanat talán az volt, amikor a modernitás logikája szerint a szólóhangszerek kadenciája (a szabad rögtönzés illúzióját keltő szólók) következtek volna, ám e helyett a zenekar generált véletlenek (aleatoria) által létrehozott lebegése következett (posztmodern). S amikor visszazökkentünk a "modernitás" kerékvágásába, az vagy felemásra, vagy drámain kudarcosra sikeredett: ízlés kérdése, hogy ki melyik jelzőt érzi helyénvalónak. Az egész kompozíció suttogásba, zörejekbe hullott alá, pedig milyen nekibuzdulás készítette elő a "pozitív" kulminációt. Nagyszabású, világos gondolatvezetésű, jelentős művet ismerhettünk meg, és a már méltatott szólisták mellett csakis a maximális elismerés hangján szólhatunk a nagyszerű Budapesti Fesztiválzenekar "kortárs zenei különítményéről". A zenekar remeklése jut eszembe az est másik Holliger-darabjáról. A META ARCA is 2012-es keltezésű, "látványos", telitalálat-karakterekben gazdag tétel, igazi jutalomjáték, s a Fesztiválzenekar vonósai éltek is a felkínálkozó lehetőséggel. A vezénylés terhét is magára vállaló Holliger ténykedése azt bizonyította, hogy a karmesterség nem is olyan bonyolult dolog, és sok körülötte a lila misztika. Holliger kevés, de célratörő mozdulattal, a karizma mindennemű mimézise nélkül dirigált. Mindez a koncert második részének tapasztalata. Az első részben Arnold Schönberg Hat kis zongoradarabja (helyesebben egy Holliger által készített - vonós- és fúvósötösre, valamint zongora, harmónium, cseleszta és hárfa együttesére átírt, átértelmezett - ensemble változat), valamint Veress Sándor 1986-ban befejezett Orbis tonorum című zenekari ciklusa hangzott el. Előbbi az aforisztikus expresszivitás egyik sokat elemezett mintadarabja, s mint Schönberg idejében szokás volt a zenei sűrítmények feltálalásakor, Holliger is kétszer játszatta el az alig egyperces tételekből álló művet. Az átírás során Holliger nem annyira a gesztusok felnagyítására, kiemelésére, mint inkább a hangzás kiegyenlítésére, kiszélesítésére, kitágítására törekedett, s az eredeti művet az eufónia, az érzéki széphangzás világába helyezte át. Igazán szépre sikerült (az előadás is), csak ebben a formájában tulajdonképpen felesleges egymás után kétszer előadni. A külföldre kényszerülő magyar zeneszerzők egyik legnagyobbika minden bizonnyal Veress Sándor volt. Választott hazájában, Svájcban, a mai napig óriási tisztelet övezi az 1992-ben elhunyt mestert. Életmű az "óhazában" - hiába a legnagyobb és legnemesebb igyekezet - még mindig kevés visszhangot kelt. A szélesebb közönséget az olyan darabokkal, mint amilyen az Orbis tonorum, talán nem is lenne oly nehéz meggyőzni, bennem inkább amolyan wittgensteini tiszteletet kelt csupán. De ne legyen félreértés: április 25-én nagy koncerten jártunk.