Ma, amikor Mahler első szimfóniájának 172 felvétele kapható az üzletekben, nehéz elképzelni, hogy milyen volt, amikor  még szinte alig lehetett lemezen Mahler-szimfóniákat kapni. Ezek az idők ma már nagyon távoliaknak tűnnek. Amikor 1959-ben elmentem az üzletbe, hogy megvegyem lemezen Mahler 1. szimfóniáját (15 éves voltam, amikor megfertőződtem a komoly zene szeretetével), négy lemez közül választhattam: Dimitri Mitropoulos lemeze volt az első, amelyet az RCA-nál a Minneapolisi zenekarral vett fel ( 1940-ben), Jasha Horenstein a bécsi szimfonikusokkal készített Vox-lemeze, Bruno Walter és a New York-i Filharmonikusok Columbia-felvétele, illetve (a nemsokkal később már Sir) Adrian Boult lemeze, amelyet a Londoni Filharmonikus Zenekarral készített az Everest lemezcégnek. Jóllehet, ezek mind sokat nyújtottak, de mindegyiknek megvolt a maga komoly hiányossága. Mitropoulosé izgalmas volt, zsigeri, (és mivel a felvételi körülmények folytán az összes zenészt és hangszert egy apró stúdióba zsúfolták), mindent együttvéve varázsos. A hang azonban meglehetősen korlátozott minőségű volt, színtelen, és a nagy csúcspontoknál disszonáns és zavaros. Horenstein természetesen nagy Mahler-karmester volt, (közismert, hogy ő mutatta be Angliában az „Ezrek szimfóniáját”), a Bécsi Szimfonikus Zenekar azonban abban az időszakban meglehetősen rossz passzban lévő, szedett-vedett együttes volt, amely túlságosan saját belső problémáival volt elfoglalva, a túléléséért küzdött, úgyhogy nem nyújtotta azt a formát, amit Horenstein megkövetelt volna. Bruno Walternek egy fantasztikus zenekar állt rendelkezésére, a monó hangzás pedig tiszta és meleg, de nekem valahogy már akkor is hiányzott valami. Walter, aki jól ismerte a szerzőt, dolgozott is vele, a stúdióban megpróbálta homogenizáni Mahlert, talán attól tartva, hogy a zenéjét jellemző neurózis és extremitás eltaszítja azokat, akik amúgy megtéríthetőek  lennének Mahler zenéje számára. Érdekes módon Bernstein éppen az ellenkezőjét tette: ő azzal szerzett népszerűséget Mahler zenéjének, hogy elszabadította annak belső démonait. Aztán ott volt a Mahler-első szimfóniából az első sztereó-felvételem, Adrian Boult vezényelte. Szenzációsan szólt,  legalábbis én úgy hallottam a rádióval egybeépített lemezjátszómon, de maga az előadás, mint oly sok minden más, amit ő vezényelt, komoly volt, jól nevelt és illedelmes. Aztán ránk köszöntött a bőség zavara, nincs szükségünk rá, hogy szót ejtsünk a kevésbé jó előadásokról. Az évek során begyűjtöttem, felhalmoztam nem kevesebb, mint tizenhat felvételt a műből. Közöttük megvannak a kedvenceim, amelyek a megközelítési lehetőségek széles változatát képviselik: ott van Giulini chicagói felvételének nemessége és spiritualitása, Bernstein amszterdami felvételének földi-materiális volta, Tennstedt egzisztenciális, sötét árnyalatokkal teli tolmácsolása, Kegel napfényes drezdai felvétele, Honeck Pittsburgh-i lemezének derűs, improvizatív hangulata, Bertini kölni lemezének klassszicizmusa. Ha az embernek ekkora választék áll a rendelkezésére a mű tolmácsolásaiból, kérdés – az olvasónak is és nekem is –,  hogy mi igazolja annak szükségességét, hogy beszerezzen még egy változatot a Mahler elsőből? Nyilván most már tudják, mire akarok kilyukadni. És valóban, három okot mondok, amiért érdemes gyűjteményét ezzel az új felvétellel gyarapítania, bármilyen sok vagy éppen kevés felvétel sorakozik a polcán. Az első ok Fischer választott hangszerének fenomenális játéka. A Budapesti Fesztiválzenekar egyesíti a régi közép-európai zenekarok játékának ragyogását és melegségét az amerikai zenekarok technikai precíziójával és fényével. Ugyanolyan meggyőzőerővel képes reprodukálni a meghitt suttogást és a váratlan mennydörgést, a mű elejének csendes trilláit és a finálé vad harsogását. A lírai epizódok érzékien és vibrálón szólnak, a drámaiak tüzesen és hevesen. És minden szóló részletgazdagon, karakteresen. Egyszóval ez a legszenzációsabb Mahler-első felvétel, amelyet valaha is hallottam. Aki már hallotta Fischer többi Mahler-lemezét (eddig megjelent a második, a negyedik és a hatodik szimfónia),  tudhatja, hogy ő ma a komponista zenéjének egyik legjobb tolmácsolója. Megközelítése céltudatos, de nyoma sincs benne önkényességnek vagy modorosságnak. Az érzelmek teljes skáláját képes kifejezni, és a legszélsőségesebb, legzajosabb csúcspontokon is biztos kézzel őrzi a  mű struktúráját. Ez végig kifizetődik, ahogy az első tétel könnyed tempóban kibontakozik, türelmesen, nagyon fokozatosan építkezik, és jut el kirobbanó csúcspontjáig. A zárótétel más karmesterek kezében - olykor a legjobbakéban is epizódnak tetszik csupán: itt viszont koherens drámai ív feszül a viharos kezdettől a diadalmas befejezésig. Fischertől nem csupán a partitúra betűjét, de annak szellemét is megkapjuk. Miközben aggályosan tartja magát Mahler részletesen leírt instrukcióihoz, pontosan megmutatja a zene belső életét is. A mű néhány verziója azt mutatja, hogy Berlioz volt erős hatással Mahlerre. Fischer tolmácsolása egy másik döntő befolyást sugall: Wagnerét. Örömmel számolok be arról is, hogy a felvétel, amelyet Jared Sacks és Hein Dekker készített,  ugyanazon a színvonalon áll, ahol a karmester és a zenekar  munkája. Széles és mély a hangtér, amelyben jól hallatszik az előadás minden finomsága és szenvedélye. Performance: ***** Enjoyment: ***** Recording Quality: ***** enjoythemusic.com, Max Westler