„Ki kell jelentenünk hangosan és habozás nélkül, hogy kedden és szerdán nem volt jobb zenekar a földkerekségen a Budapesti Fesztiválzenekarnál” – írta róluk 2011-ben a The New York Times. Az együttes azonban nem csak kiváló koncerteket ad. Fischer Iván zeneigazgató irányításával – akit a német Klassik Radio ebben az évben a világ tíz legjobb karmestere közé választott – számos különleges kezdeményezést indított útjára. Ezek közé tartoznak például az Egyforintos és a Kakaókoncertek, a zenei maratonok, valamint a nemzetközi fesztiválsorozat a Müpában. A BFZ nagy figyelmet fordít a közönségnevelésre: a kicsiknek „hangszerkóstolót” tart, gyerekoperával járja az országot, filmes pályázatot hirdet fiataloknak, akiket éjszakai koncertjeire is vár. Az együttes részt vesz a nemzeti tehetségkutató programban, és a sérült gyermekekre ugyancsak kiemelten figyel. Minden évben újabb és újabb ötletekkel áll elő, hogy még jobban megoszthassa a publikummal a zene örömét. Mindez Glinka, Mozart és Rahmanyinov műveivel kezdődött 1983. december 26-án, a Zeneakadémián. Hatalmas várakozás előzte meg a Fesztiválzenekar bemutatkozó estjét, s a pódiumon helyet foglalók elhivatott zenélése remek belépőt jelentett. A jó koncertekre kiéhezett közönség alig várta a folytatást. Az együttmuzsikálók ugyanis mind lelkes, vállalkozó szellemű és kiváló zenészek voltak, akik örömmel csatlakoztak a két alapítóhoz, Fischer Ivánhoz és Kocsis Zoltánhoz. Ők pedig – vállalva az irigységet és a konfliktusokat is – az itthoni gyakorlattól teljesen eltérően működő zenekart hívtak életre. Az első időszakban csak évi három-négy hangversenyt adtak, ezek azonban a különlegesen igényes próbáknak és az átlagosnál magasabb követelményeknek köszönhetően valóban a hazai zeneélet ünnepi pillanataivá váltak. Egyre jobban alakult az a dinamikus, fiatalos hevületű zenekar, amely kreatív, és érzelmileg is átéli a zenét. Majd sor került az első külföldi koncertre is, amelyet 1989-ben, Londonban adtak, hatalmas sikerrel.

A Fesztiválzenekar egészen 1992-ig alkalmi formában működött, akkor azonban a további fejlődéshez már szükség volt az együttes állandóvá tételére. A Főváros vállalta a bérek kifizetését, ha az együttes minden egyéb működési kiadását más forrásból fedezi. Fischer Iván ötlete pedig az volt, hogy a koncertek költségét fizesse az ekkor születő Budapesti Fesztiválzenekar Alapítvány, amelyhez alapítóként azonnal 15 magyar, illetve multinacionális nagyvállalat és bank csatlakozott. Az együttes felvette a Budapesti előnevet, s megkapta a korábbi Óbuda Mozit is a Selmeci utcában, amely a zenekar próbatermévé vált. A társulatépítő munka meghozta gyümölcsét: az együttes egyre kiválóbban játszott, kezdett kialakulni a több mint tízezres törzsközönség, és a bérletvásárlóik száma több ezerre nőtt.Népszerűek lettek a kávé- és a gyerekeknek szóló kakaókoncertek, valamint a déli, egyforintos főpróbák. Eközben a zenekar körül kialakult a civil támogatói kör is. Egyre rangosabb külföldi felkéréseket kaptak: 1993-ban szerepeltek először a Salzburgi Ünnepi Játékokon, egy évvel később pedig sor került az első tengerentúli turnéra, amelynek keretében az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában mutatkoztak be. Írországi vendégszereplésükől 1997-ben így számoltak be a kritikusok: „A Budapesti Fesztiválzenekarból sugárzik a tehetség és az odaadás. A muzsikusok csak játszani akarnak, mindegy nekik, hogy 30 fontos jeggyel érkező, estélyi ruhás közönségnek, vagy egy csapat, a zene üzenetét tágra nyílt szemekkel csodáló gyereknek…”

Az elismerések ellenére akadt némi gond is. A zenekaron belül személyes ellentétek támadtak, és Kocsis Zoltán kivált az együttesből. Miután megnyugodtak a kedélyek, a BFZ tagjai igyekeztek minden koncertet egyszeri és különleges eseménnyé tenni. Megérkezett az első Gramophone-díj is: Bartók A csodálatos mandarin című művének 1998-as felvételéért.  Az ezredfordulón kialakított új, több lábon álló zenekari modellel pedig folytatódott a sikertörténet. A következő évtized munkájával az együttes elérte, hogy 2008-ban a Gramophone zenei szaklap a világ tíz legjobb zenekara közé válassza a BFZ-t. Az együttesről tanulmányok születnek, sokan kísérik figyelemmel a náluk folyó, a mindennapokra hangsúlyt helyező munkát. Azt a fajta muzsikálást, amelyben a zenészek egész lelkükkel, alkotó módon vesznek részt. Idén, Mahler I. szimfóniájának lemezfelvételéért már Grammy-díj jelölést is kaptak, a közelmúltbeli angliai turnéjukról megjelent kritika pedig a zenekar „senki máshoz nem hasonlítható játékáról” számolt be.

„Sikerének titka a virtuozitás és a muzsikálás mélysége. E szavakkal gratulált Louwrens Langevoort, a Kölni Filharmónia intendánsa a 30. születésnaphoz. A jubileumot pedig ismét egy különleges, általuk meghonosított kívánság-hangversennyel ünnepelik december 26-án, a Budapest Kongresszusi Központban, ahol a műsor a közönség szavazatai alapján dől el. A jelenlévők ezen az esten is meggyőződhetnek majd Fischer Iván hitvallásáról, amelyről egy német lapnak így nyilatkozott: „ahhoz, hogy zenénkkel boldoggá tudjuk tenni az embereket, egyetlen út vezet: nekünk is szeretnünk kell a zenét, amit játszunk, és meg kell osztani ezt az örömöt a közönséggel.”

Nádai Éva: Huszonnyolc felejthetetlen esztendő

„Csoda. Talán ezzel az egyetlen szóval jellemezhetem az első közös muzsikálásomat Fischer Ivánnal” – meséli Nádai Éva hegedűművész, a Budapesti Fesztiválzenekar  egyik alapító tagja. „Hiszen az általa dirigált Don Giovanni minden hangjában benne rejlett Mozart, s az Erkel Színházban bemutatott előadás után azt éreztem, vele szeretném folytatni a muzsikus életemet. Végre jött egy olyan karmester, aki áttörte az érdektelenség, a rutin falát, s azért küzdött, hogy a zenében szólaljon meg mindaz, amit a muzsikus érez. Így természetes volt, hogy elmentem az Olasz Intézetben rendezett próbazenélésre. Hihetetlen lelkesedéssel készült mindenki a Fesztiválzenekar bemutatkozására, az 1983-as koncertre. Nem törődtünk a támadásokkal: kicsit dacból is meg akartuk mutatni, lehet másként is zenélni. Olyanok voltunk, akár egy nagy család,  amelynek minden tagja  óriási lelkesedéssel küzdött a közös célért. Iván mindig azt kérte, ne csak azt játsszuk el, ami a kottában szerepel, s a hitét, érdeklődését át tudta adni mindenkinek. Ahogy azt is érzékeltette

a tagokkal: mindegy, hogy ki hányadik pultnál ül, ugyanannyira szükség van rá, mint a koncertmesterre. Az első időkben demokratikus szellem uralkodott, mindenki elmondhatta a véleményét, ami általában meghallgatásra talált. S bár állandóan érzékelhető volt a szakma féltékenysége, sok támadás érte a tagokat, semmiért se mondtunk volna le a Fesztiválzenekar évi néhány koncertjéről. Később – a bizonytalan helyzet ellenére – az Operaház helyett ezt az együttest választottam, s az itt töltött huszonnyolc, felejthetetlen esztendő mindent megért. Az első időszak felfokozott hevülete később átalakult, az egyre jobban összecsiszolódó társulat profi, folyamatosan koncertező, turnézó zenekarrá vált. Sok fiatal érkezett, akikkel külön foglalkoztunk, néhányunknak lett egy-egy mentoráltja, akinek átadta a tapasztalatait.  Amikor aztán 1992-ben végre állandósult az együttes, ezzel megint egy másik korszak köszöntött be. Nem tudom felsorolni a temérdek emlékezetes koncertet, hiszen minden hangverseny más és más miatt nyújtott felejthetetlen élményt. Előfordult, hogy sírtam a koncerten: egyszer A kékszakállú herceg vára londoni előadásán, Komlósi Ildikóval és Polgár Lászlóval. Azon az estén a zenekar is csodát tett; különleges élmény volt az együttes tagjaként muzsikálni, s nagy öröm annak az értő, csillogó szemű publikumnak játszani, amely az első koncerttől végigkísérte a zenekar történetét.

Gulyás Emese: Szólistaként muzsikálva

Egy meghallgatás mindig nagyon stresszes; Gulyás Emesét meglepetésére mégis remek hangulat fogadta a Fesztiválzenekar próbatermében, amikor hat esztendővel ezelőtt meghívták egy megmérettetésre. Azonnal magával ragadta a Selmeci utcai helyszín miliője, és boldoggá tette, hogy a zenész kollégák megtapsolták produkcióját, hiszen már zeneakadémistaként is az volt az álma, hogy egyszer a Fesztiválzenekarban játszhasson. Fél évvel később kapta meg az első felkérést, és ettől kezdve a hegedűművész folyamatosan koncertezett az együttessel, amelynek ma már tagja. De még most is emlékszik arra, mennyire torkában dobogott a szíve, amikor először próbálhatott a zenekarral. A gyakorlások intenzitásától, a megfeszített koncentrációtól az első időben annyira elfáradt, hogy a próbák után aludnia kellett… Az első turnét sem felejti el: az amszterdami Concertgebouw-ban előadott szimfóniák ma is közel állnak a szívéhez. Szívesen idézi vissza, hogy a szólamtársai mennyire segítőkészek voltak, gyorsan befogadták, rengeteg tanácsot kapott tőlük a művekkel és Fischer Iván elvárásaival kapcsolatban. De a Carnegie Hallban adott est és a kínai turné minden pillanata is örök emlék.

Gulyás Emese nagyon élvezi, hogy az együttes tagjaként részt vehet az alkotó folyamatban, szólistaként muzsikálhat, és hogy minden egyes hang megformálásakor megjelenhetnek az önálló gondolatai. Örül annak, hogy tudása legjavát adhatja, hogy felszabadultan játszhat egy olyan közegben, ahol a muzsikusok egymást inspirálják. Ahol folyamatosan jelen van a frissesség és ihletettség, és sosincs két ugyanolyan hangverseny. Ahol valóban ünnep minden koncert, s a muzsikusok lelkesedése – függetlenül attól, hogy hány éve tagjai az együttesnek –  változatlan, és még mindig csillogó szemmel játszanak.

Fejérvári Zsolt: Mesteriskolától a blattkoncertig

Negyedszázada muzsikál a Fesztiválzenekarral Fejérvári Zsolt, aki ma már a nagybőgő szólam vezetője. Zeneakadémistaként játszhatott először a társulattal, s rengeteg emlékezetes turné, koncert részese volt az eltelt évek alatt.

Gramofon: Hogyan lett a Fesztiválzenekar tagja?

Fejérvári Zsolt: Elsőéves zeneakadémistaként, 1988-ban az egyik nagybőgőórámon váratlanul megjelent Tibay Zsolt, a Fesztiválzenekar akkori szólamvezetője, és szó nélkül végighallgatta az órát. Másnap felhívott, s közölte, hogy a zenekar következő periódusában számítanak rám; persze, hogy a boldogságtól madarat lehetett volna fogatni velem… Akkoriban a Fesztiválzenekar évente csak néhány ünnepi koncert, illetve lemezfelvétel erejéig gyűlt össze. A következő években igazi mesteriskola volt Zsolt mögött ülni a szólamban; nagyon sokat tanultam tőle a szólamvezetésről, a szimfonikus zenekar játékmódjairól.

G.: Huszonöt esztendeje ismeri az együttest. Mi volt a legemlékezetesebb turné, koncert ezen évek alatt?

F. Zs.: Nagyon nehéz a temérdek világklasszis szólista, emlékezetes koncert közül akár csak néhányat is kiválasztani. Eszembe jut az első turném a zenekarral, Kocsis Zoltán lenyűgöző Bartók III. zongoraversenyével a bécsi Musikvereinben. Képek villannak be Schiff András Bach-Bartók sorozatából: a közönség négyes sorokban állt a Zeneakadémián. Felejthetetlen marad a Mozart-operasorozat: a Così fan tutte, a Figaro házassága és a Don Giovanni eljátszása óta a Fesztiválzenekar szerintem egészen másként nyúl Mozart zenekari műveihez is. Eszembe jut John Tomlinson és Petra Lang kettőse a londoni Barbicanben: A walkür zárójelenetében, Wotan búcsúja közben jó néhányan sírtunk a színpadon…

G.: Ön nemcsak a nagybőgőszólam vezetője, hanem szólistaként is koncertezett már a BFZ-vel. Ebből a nézőpontból milyennek találja az együttest?

F. Zs.: Mindig különleges élmény egy versenymű eljátszása; különösen egy olyan, szólószerepben jóval kevésbé megszokott instrumentum játékosaként, mint a nagybőgő. Minden alkalommal megindító volt az, hogy kollégáim mennyi odafigyeléssel, óvatossággal, empátiával, szeretettel kísértek, egy pillanatra sem elnyomva a viszonylag nazálisabb, visszafogottabb hangú hangszert.

G.: Sok más együttesben is kipróbálhatta már a tudását. Mitől más a BFZ? Van olyan szólamvezetői feladat, ami csak a Fesztiválzenekarra jellemző?

F. Zs.: Az általam megismert nyugati zenekarok többsége csak ritkán vagy egyáltalán nem szólampróbázik. A Fesztiválzenekar sikerének egyik titka biztosan az, hogy a próbaheteink első napját külön vonós/fúvós próbával kezdjük, majd a vonós szólamok „elvonulnak” szólampróbázni. Nagyszerűen lehet ilyenkor az intonáción, a közös játékmódokon, az artikuláción dolgozni. A munka légkörének szerintem az is jót tesz, hogy a szólamunk tagjai maguk is gyakran javasolnak ujjrendet, vonást, zenei megoldást. Nagyon kreatív, kísérletező órák ezek.

G.: Belülről nézve hogyan változott az együttes az elmúlt két és fél évtizedben?

F. Zs.: A zenekar tagjainak nagy részét még a Zeneakadémiáról ismerem. Nyugodtan mondhatom, hogy együtt nőttünk fel, és tanultuk meg a szakmát. Ma már mosolyogtató, de az első években még külön felelőse volt a kazettamásolásnak: a „csecsemőnek” szinte minden műsorra került darab újdonságnak számított, együtt tanultuk meg az alaprepertoárt. Arra, hogy milyen óriásit lépett előre az együttes az elmúlt két évtizedben, jó példa a néhány évvel ezelőtti londoni koncertünk a Royal Albert Hallban, ahol 6-7 ezer ember egy egészen hajmeresztő vállalkozás tanúja lehetett. Miután az esti koncerten telt ház előtt eljátszottuk Mahler I. szimfóniáját, letöröltük a gyantaport a hangszerekről, és egy második koncerten a közönség választhatott a több száz zenedarabból álló listából, hogy mit szeretne hallani. A „blattkoncert” óriási siker lett: a londoni sajtóban volt, aki az egész Proms-fesztivál legszínvonalasabb eseményeként emlegette aznapi két hangversenyünket. A londoni zenekarok egyébként közismerten nagyon keveset próbálnak; lapról olvasós koncertet itt megszervezni nagyjából olyan, mint a sivatagban sikeresen eladni több tonna homokot…