Giuseppe Verdi

Itália legnagyobb operaköltője paraszti ősöktől származik. Édesatyja nem folytatta a földműves elődök verejtékes munkáját, hanem Le Roncole, Párma környéki falucska kocsmárosa lett. Az ifjú Verdit elsőnek a helybeli orgonista, Baistrocchi oktatta zenére, majd a szomszédos Bussetóban Provesi templomi karnagy és zeneiskolai igazgató irányította bontakozó tehetségét. Ugyanitt Antonio Barezzi -későbbi apósa- személyében tehetős és segítőkész pártfogóra talált. Ő tette lehetővé számára, hogy Milánóban folytathassa tanulmányait. A konzervatóriumba, amely ma büszkén viseli Verdi nevét, nem vették ugyan fel, de Vincenzo Lavigna, a vérbeli gyakorlati muzsikus és elsőrendű színházi szakember, akinél Verdi magánúton és vasszorgalommal négy esztendőn keresztül tanult, kitűnő mesternek bizonyult. A tehetséges tanítvány 1836-tól 1839-ig Bussetóban karmesterkedett, és 26 éves korában jelentkezett első operájával, az Obertóval a milánói Scala színpadán. A zsenge elsőszülött nem sokban különbözött korának többi, rég feledésbe merült operájától, mégis két újabb műre szóló megrendelést hozott szerzőjének. Ekkor érte Verdit -felfelé ívelő pályafutása kezdetén- élete legfájóbb csapása: rövid időn belül elveszítette feleségét és két kisgyermekét. Alkotó erejét azonban a sors keze csak rövid időre tudta megtörni. Az 1842-ben bemutatott Nabucco, majd 1843-ban az I lombardi nemcsak az olasz operaszerzők élvonalába emelte, hanem minden hazafi szemében nemzeti hőssé is avatta, aki zenéjében mondta el azt, amit a széthullott és rabigában sínylődő olasz földön elmondani nem volt szabad. Később személyesen is bekapcsolódott az aktív politikába, és 1861-ben tagja lett az első nemzeti parlamentnek. Közben pedig fáradhatatlanul dolgozott tovább. Életpályája és nevének híre tulajdonképpen csak az ötvenes évek elején lendült igazán szédítő iramban felfelé. A Rigoletto, a Trubadúr és a Traviata szerzőjét rövidesen az egész világ ünnepelte. Tolla alól egyre-másra kerültek ki a most már valóban halhatatlan alkotások, miközben fáradhatatlanul utazott hazája és Európa egyik városából a másikba, hogy személyesen irányítsa bemutatásra váró operáinak előkészületeit. Új műveknek és a korábbiak átdolgozásának szakadatlan láncolata vezette el a magmagasabb csúcsokig, az Aidáig, majd mintegy tizenhat évi hallgatás után az Otellóig, végül alkotó művészete megkoronázásáig, a Falstaffig. Hosszú élete során szinte mérhetetlen vagyont szerzett művei jövedelméből. Sant' Agata-i birtokán mintagazdaságot rendezett be, amelyre legalább olyan büszke volt, mint bármely operájára. Ő maga azonban spártai egyszerűségben élt, és óriási bevételeinek igen tetemes hányadát az ínségesek szenvedéseinek enyhítésére fordította. (Till Géza)