A karmesteri pultnál álló Fischer Iván az első felvonás előjátékától kezdve négy és fél órán keresztül, egészen a mű epifánikus záróhangjaiig a legnagyobb körültekintéssel bánik a Parsifal zenéjével. Olyan tisztelettel, már-már áhítattal egyensúlyozza ki a hangzást, mint mikor az ember egy különösen értékes kéziratot lapozgat, és annak színes rajzait csak a szemével tapogatja le, véletlenül sem akarván kárt okozni az anyagban. Fischer mintha lassított felvételen zsonglőrködne a hangfelhőkkel, anélkül, hogy bármit is ténylegesen lassabban játszana a kelleténél. Nyugalomban akarja megszemlélni az akusztikus spektrum színeit, árnyalatainak újabb és újabb változásait. Ritkán válik igazán hangossá, és sosem annyira, amennyire azt maga a mű megengedné. Fischer terepe a piano tartomány, ez az, amit a végtelenségig differenciál, egészen az elnémulásig. Fischer Iván Amszterdamban Parsifal-meditációt tart. Interpretációja távol áll mindennemű túlkapástól: lélegzetelállító remeklés. Azért is, mert a belső feszültséget az egész este folyamán, az előadás minden egyes pillanatában fenntartja. Fischer előadásában kézenfekvőnek tetszik a wagneri kategóriaeltolódás. A színpadon mindazonáltal – legalábbis az első felvonásban – valami egészen más történik. És másképp is néz ki, mint amit a zene sugall. Meredek óriás sziklaszirtek, levágott csúcsokkal, mintha kőfejtőben járnánk, vérvörösen csillogó falak. A Grál vára. A kép szokatlan, nem jellemző a színpadképet tervező Anish Kapoorra, aki szobrászként inkább a geometrikus, egyértelmű, sima, fényes felületű formákat szereti. Ez csak a második felvonás nagy kerek tükrével és a harmadik felvonás kerek nyílású nagy falával kezdődik. A darab eleji hegység kopár, kietlen tájat idéz. Ez az a hely, ahová valami szektaszerűség vonult el a világ elől. A mocskos rongyokba öltözött Grál-közösség a Krisztus-karikatúra Amfortas felügyeletével bizarr vérrituálét mutat be. Nem csoda, hogy Parsifal semmit sem ért az egészből. Az itt keltett képzettársítások a következő színpadképek egyikéhez sem kapcsolódnak. Az embernek olyan érzése támad, hogy két teljességgel különböző koncepciót egyszerűen kényszerrel illesztettek egymáshoz. A második és harmadik színpadkép ráadásul nem csak az elsőre nem reagál, de mindennemű elbeszéléstől is távol áll. Csak egyetlen egy szimbólumot, egyetlen üzenetet közvetít: sem Klingsor erotikus extázisa, sem a Grál-világának aszkézise sem áll meg egyedül magában, csak a kettővel együtt sikerülhet az élet. Ezt kifejezendő társul a végén a második díszlet korongja a harmadik színpadkép körkivágásához, mint a plusz a mínuszhoz, vagy a Ying a Yanghoz. Hasonlóképpen egyszerű Pierre Audi rendezésének színészvezetése, már ha egyáltalán beszélhetünk valamiféle rendezői koreográfiáról. A tegnapi bemutatón a kórus nem volt jó formában. Ám hogy az amszterdami Parsifal zeneileg mégis jól sikerült, az Fischer Iván dirigálásán túl néhány szólista, mindenekelőtt a Kundryt alakító Petra Lang teljesítményének köszönhető. Klingsor birodalmában a Kundryt éneklő Petra Lang és a Parsifalt megszemélyesítő brit Christopher Ventris a csábítás és a józanság intenzív küzdelmét bemutató harcában Wagner lélektani megfigyelőképessége a rendezés mindennemű közbeavatkozása nélkül is nyilvánvalóan érzékelhető. Christoph Schmitz dradio.de