Amikor Fischer Iván magyar karmester a berlini Konzerthausorchester vezető karnagya lett, e minőségében az egyik első feladata a német zenei szövetség Echo-díjátadó gálájának zenei kísérete lett. Nem éppen a legmegtisztelőbb feladat. Csak hogy jobban érzékeltessük: a legnevesebb zenekar, a berlini filharmonikusok nem adták volna nevüket ilyen fellépéshez. Az egykori NDK-ban azzal a céllal alapították meg a „Berlini Szimfonikus Zenekar” büszke nevet viselő Konzerthausorchestert, hogy a Herbert von Karajan vezette nyugat-berlini filharmonikusokkal nemzetközi színtéren is felvegye a versenyt, és a zenekar ennek a kihívásnak egy ideig – amíg olyan karnagyok álltak élén, mint például Kurt Sanderling – a művészi színvonal terén eleget is tett. A zenekar 22 évvel a rendszerváltást követően azonban odáig jutott, hogy az utolsó szalmaszálba kellett kapaszkodnia. Nehéz idők jártak a zenekarra. Lépésről lépésre hagyták lecsúszni és gazdaságilag tönkremenni, miközben az élén álló, egymást váltó és részben kiváló karnagyok mindhiába küzdöttek – többé vagy kevésbé – az egyre újabb megszorítások ellen. Egy szép őszi napon megérkezett tehát Fischer – mesébe illően, a jövő lovas hírnökeként. Egy régi holland városi kerékpáron ülve, kissé imbolyogva csengetett és integetett, miközben a vörös szőnyegen az operatőrök és a ZDF csatorna csillogó-villogó VIP-vendégeinek alakzatához kerekezett. A díszlépcsőhöz érkezve néhány zenésze tapssal köszöntötte, leszállt, majd a kerékpárt sorsára hagyva fejedelmi léptekkel, immár házigazdaként vonult fel a lépcsőn, hiszen mostantól valóban ő lesz a Gendarmenmarkton álló díszes, kissé giccses, Schinkel-stílusban épült koncertpalota ura. Ezzel a legendás belépővel nem csak a ZDF, hanem a kultúrpolitika hivatalos dramaturgiájának is adott egy fricskát. „Ide süssetek, a zenekarom él és virul!” - üzente. És valóban, semmi kétség. Az immár hatvanhárom éves Fischer Iván még mindig szívesen adja a csibészt, a mókamestert vagy a gerillaharcost. Érti a módját, hogyan lehet vereségből győzelmet kovácsolni, és minden arannyá válik a kezében – zenei értelemben is. Három év elteltével a Konzerthausorchester ismét régi fényében tündököl. Ez köszönhető a vezető karnagy politikai tetterejének és zenei önfejűségének – nem beszélve egészen különleges, ellenállhatatlan pimaszságáról, ahogyan a tekintély megtestesítőivel és a hagyományokkal bánik. Fischer intenzíven próbál zenekarával; tréfás, gyakran monotematikus programot diktál, maratoni és meglepetéskoncerteket rendez, beszélget a közönséggel. A zenekar nemcsak megfiatalodott, hanem új ülésrendben is játszik: a kontrabasszusok a fafúvósok mögött, a rézfúvósok oldalt, a vonósok külön foglalnak helyet. A berlini sajtó szerint Fischer ezzel a formabontó és zeneművenként változtatható felállással a koncertterem akusztikai problémáit kívánta orvosolni. Ez azonban csak féligazság. Fischer így nyilatkozott erről: „Az akusztika így már rendben van. Ugyanakkor ezzel az ülésrenddel már évtizedek óta dolgozom, tulajdonképpen mindenütt, ahol vezényelek.” Nem az úgynevezett amerikai ülésrendről, és nem is az úgynevezett német hagyományról van szó, hanem a „Fischer-féle ülésrendről”. Ez az ülésrend azt veszi figyelembe, hogy honnan jön az egyes hangszerek hangja, a zenész füléhez közel (hegedű) vagy távol (kontrabasszus) szólal-e meg, és hogy mennyire hangos vagy halk, erőteljes vagy lágy. A cél az, hogy minden zenész optimálisan hallja a saját hangszerét és a többiekét is – a rézfúvósok például ne közvetlenül a fafúvósok fülébe játsszanak. A Fischer-féle ülésrend eredménye a szinte természetes áttetszőség és dinamikai egyensúly, amely egyúttal támogatja a zenészek játékának szabadságát is. Fischer szerint a zenekar tagjai így „jobban érzik magukat, és tisztábban is intonálnak”, majd hozzáfűzi: „Nem értem, miért vezényel még mindig olyan sok kollégám a hagyományos ülésrendben.” Ezt és más zenekari reformelképzeléseit „saját” magyar zenekarával, a Budapesti Fesztiválzenekarral fejlesztette ki. A Fesztiválzenekart 1983-ban alapította Kocsis Zoltán zongoraművésszel együtt, és mindmáig művészeti igazgatóként áll az élén. A Budapesti Fesztiválzenekar az ország legjobb, példaértékű zenekara, a nemzet ékköve. Nemzetközi rangsorban a világ tíz legjobb zenekara között tartják számon. A zenekar költségvetésének negyven százaléka érkezik az államkasszából, hatvan százalékot pedig maga teremt elő. A Budapesti Fesztiválzenekar a magyar politikai elit számára nélkülözhetetlen presztízsű, komoly exportcikket jelent. De még fontosabb a közönség számára, amely Fischer Ivánban kiemelkedő művészi személyiséget lát. Az utcán az emberek felismerik, üdvözlik és szeretik. Fischer egyike azon kevés Isten bolondjának Magyarországon, akik megengedhetik maguknak, hogy az Orbán-kormánnyal szemben nyíltan állást foglaljanak. Azok az egyszerűbb emberek, például taxisofőrök és piaci árusok is részesei lehettek már Fischer egy-egy koncertjének, akik nem tartoznak feltétlenül a Müpa. Bartók-termének törzsközönségéhez: az egyik ilyen különleges projekt a budapesti Hősök terén rendezett rendszeres szabadtéri koncert. Legutóbb nyolcezren gyűltek össze a téren, hogy meghallgassák Felix Mendelssohn Bartholdy Szentivánéji álom című darabját. A zsidó zeneszerző művét Magyarország ékköve, a Budapesti Fesztiválzenekar játszotta, és kétszáz roma gyermek táncolta és adta elő. „Nos igen, a magyarországi rasszizmus...” - sóhajt Fischer. „A probléma történelmi gyökerű. A magyarok még mindig a trianoni békeszerződés miatt elégedetlenkednek, amellyel az első világháború után hazájuktól Romániához és Csehszlovákiához csatoltak el területeket. Még mindig úgy érzik, hogy igazságtalanul bántak velük, holott azóta maguk is a legszörnyűbb gaztetteket követték el, segédkeztek félmillió zsidó elpusztításában, és a náci korszakban Hitlerhez csatlakoztak abban a reményben, hogy néhány területet esetleg visszakapnak. Azóta közel száz év telt el, de ez az áldozatszerep szörnyű és még mindig széles körben elterjedt, amit a jobboldali populisták ki is használnak.” Mendelssohnhoz hasonlóan Fischer maga is budapesti zsidó polgárcsaládból származik. Bátyja, Fischer Ádám szintén karmester; apja, Sándor megmenekült a lágertől, a nagyszülőket megölték. Az antiszemitizmus ismét érezhető, azonban „nem olyan szörnyű”. Sokkal veszélyesebb és konkrétabb a kisebbségekkel, például a romákkal kapcsolatban megnyilvánuló magyarországi rasszizmus. Ezért zenekarával segélyprojektekbe fogott. Fischer segítséget nyújtott a menekülteknek – teherautókat, szállást, élelmiszer- és takaróosztást szervezett –, amikor Orbán lezárta a határt. Emellett elfeledett, tabuvá vált helyszíneken lép fel zenekarával. Fischer így nyilatkozott erről: „Sok faluban és kisvárosban, ahol már régóta nem él zsidó lakosság, áll még a zsinagóga. Néhol romos állapotban, máshol bútoráruházat vagy sportcsarnokot alakítottak ki belőle. Ellátogatunk az ilyen helyekre és ingyen-koncertet adunk. Az emberek kíváncsiak, bejönnek a koncertre, a zene becsalogatja őket. A zenekar játszik, utána pedig a rabbi elmeséli, mi volt itt annakidején, és hogyan működött az együttélés a zsidó közösséggel. A legtöbbeknek fogalmuk sincs, milyen épület áll a város közepén, nem is ismerik már a magyar történelemnek ezt a szeletét. Ez azonban, kérem, nem tiltakozó megmozdulás, nem a politikáról szól. A fellépés, a zene egyfajta felvilágosításnak tekinthető. És csodásan működik, mindig megtelik a nézőtér!” A Budapesti Fesztiválzenekar külföldön a „jobb Magyarország nagyköveteként” lép fel. Legutóbb a Salzburgi Ünnepi Játékokon, az Edinburghi Fesztiválon, és a bonni Beethovenfesten játszott. A zenekar Fischer vezetésével tegnap Dortmundból európai turnéra indult. Holnap a frankfurti Alte Operben lépnek fel, majd Eindhoven, Bázel, Rotterdam és Bécs felé veszik útjukat. A zenekar egy tipikus monotematikus Fischer-programmal lép fel, amelyben az egyes rokon művek egymáshoz illeszkednek. Ezúttal morva témájú darabok alkotják a fellépés témáját, amely Schumanntól Brahmson át Smetanáig és Dvořákig ível. Fischer szerint a zene célja nem az elkalandozás, hanem a figyelem összpontosítása. Ezt az összpontosítást – saját bevallása szerint – múzeumpedagógusoktól leste el, akik nagy, egyetlen művészre vagy témára koncentráló kiállításokkal hihetetlen tömegeket vonzanak. A turné szólistája nem más, mint Schiff András zongoraművész, aki Johannes Brahms d-moll zongoraversenyét adja elő. Fischer és Schiff, a két nagy magyar muzsikus jelenleg már csak külföldön lép fel együtt. 2010-ben az Orbán-kabinet és a nemzeti-soviniszta Fidesz korlátozta a polgári szabadságjogokat, ezért Schiff azóta nem ad hangversenyt Magyarországon – az ellenállás sajátos formáját választotta. Fischer így nyilatkozott erről: „Megértem Andrást, jó barátok vagyunk. Nekem azonban itt van dolgom.” Fischer napjai mintegy felét Berlinben tölti, a másik felében Budapesten él és dolgozik. Ő így tanúsít ellenállást. Ez nem teljesen veszélytelen. Vízen járni még Isten bolondja sem képes. Az Orbánhoz hű sajtóban épp tegnapelőtt is trollok hada esett neki, a Twitteren folytatódó felháborodáscunamit indítva ellene. A jobboldali populisták szájkosarat tennének rá. Előástak egy ősrégi levelet, amelyet Fischer 2011-ben írt Hillary Clintonnak, arra kérve, hogy tervezett magyarországi látogatása során ne hagyja magát eszközként felhasználni. Fischer nyíltan szóvá tette a szólásszabadság korlátozását, a demokratikus jogok kikezdését, az emberi jogok semmibevételét.