Fischer Iván az általa vezetett Budapesti Fesztiválzenekarral bemutatott Don Giovanniban úgy oldotta fel a karmester és rendező közötti örökös feszültséget, hogy mindkét feladatot magára vállalta. A Mostly Mozart Fesztivál keretében a múlt héten a Rose Theaterben színpadra állított előadás tehát szokatlanul letisztult zenei elképzelést valósít meg, és ezzel az opera színpadi megjelenítéséhez kapcsolódó problémák jó része meg is oldódik.
Fischer Iván Mozart címszereplőjét szexfüggőként ábrázolja, a körülötte levő világ pedig testekből áll, amelyeket meghódíthat. A „díszlet” 16 fiatal színész, nők és férfiak, akik szobrokként jelennek meg, építészeti elemeket, például ablakokat, padokat és síremlékeket formálnak, vagy éppen egy lovas kocsit keltenek életre az előtte ágaskodó lovakkal. Időnként emberekké válnak, és a kórust alakítják. A nők eljátszották a különböző típusokat Leporello gazdája hódításait soroló regiszteráriájából; a férfiak Masetto Don Giovannit üldöző fegyveres különítményét alakították, bár elég könnyen eltántoríthatónak bizonyultak, amikor a főhős körbeadott nekik egy füves cigit.
A Zeke Edit által tervezett jelmezükben a testre simuló fehér dresszek, a leomló anyagok és a smink a csupasz bőrrel keverednek, így látszólagos élettelenségük esetén is élőnek hatnak. Ez a kettősség az opera csúcspontján válik a legátütőbbé: az alakok Don Giovanni ebédlőasztalából fokozatosan és baljóslatúan változnak át azokká a démonokká, akik a főhőst körülveszik és lerántják a pokolba. A testek a morális univerzum, amelyben az amorális Don Giovanni működik. Azt hiszi, uralhatja ezt a világot, de végül az emészti fel őt.
Ezzel együtt Fischer zenei interpretációja sose tűnt tolakodónak vagy didaktikusnak, és Don Giovannija egy sötétséggel átszőtt XVIII. századi komédia. A zenekart élénken és lendületesen vezényelte, a recitativók érthetőek és kifejezőek voltak. Semmit sem vittek túlzásba, és a szereplők nem típusokat, hanem hús-vér embereket alakítottak. Színpadi szempontból az opera gyakran nehézkesnek tűnik; a sok helyszínváltás és az egymást követő áriák megakasztják a történetet, de itt a vezénylés és a testközpontú díszlet mozgékonyságának köszönhetően a darab könnyedén haladt előre. Segített a feszes tempó megőrzésében az is, hogy Fischer a mű eredeti, prágai változatát használta, ahol nem szerepelnek a „Dalla sua pace” és a „Mi tradi” áriák.
A modern öltözékű, kitűnő szereplőgárda élén Christopher Maltman szemtelen, öntelt Don Giovannija állt, akiből még akkor is agresszió áradt, amikor ellenállhatatlan csábítóként lépett fel. Érezni lehetett a másik hét szereplő küzdelmét, akik, mihelyt a főhős vonzáskörébe kerültek, egyszerre váltak az ellenségévé és az áldozatává. Az általuk előadott együttesek pedig mintha az ellenállás védőhálói lettek volna. Lucy Crowe Elvirája különösen szívbe-markoló volt, ahogy bonyolult belső harcát vívta szerelem és harag között.
Amikor Don Giovanni a többiek előtt bolondnak titulálta, nagyon is hiteles volt, ahogy a zsákmányra vadászó hím lerázza az őt vádoló nőt. Donna Anna és Don Ottavio szerepében Laura Aikin és Megyesi Zoltán úgy voltak előkelők, hogy nem tűntek avíttnak, míg Sylvia Schwartz és Matteo Peirone az alsóbb osztálybeli Zerlinaként és Masettóként igyekeztek megőrizni a józan eszüket a csábítással szemben.
José Fardilha Leporellóként, farmerben és munkásingben, szintén igen sokrétű figurát alakított: ugyanúgy a tesztoszteron vezérelte, mint a gazdáját, de hiányzott belőle az arrogancia, és a kiszolgáltatottságát komédiázással leplezte. Kristinn Sigmundsson rendkívül impozáns Kormányzó volt. A zenekar több tagja is kámeaszerepet kapott a színpadon: dicséret a fúvós oktettnek, főként a natúrkürtösöknek, akik néhány „díszletre” telepedtek le, hogy Don Giovanni utolsó vacsorájához zenét szolgáltassanak.
