Bár a csodálatos zenei élmény közvetítésére nincsenek szavak, néhány konzekvenciát azért levonhatunk. Schiff mindkét zongoraversennyel bensőséges viszonyban van – csakúgy, mint döbbenetesen sok más darabbal is Bachtól Bartókig (és valószínűleg még tovább). Nemcsak a zongoraszólamot ismeri nagyon jól, hanem a zenekar összes szólamát is. E bensőségesség határozza meg előadásmódját is. Ez nem azt jelenti, hogy hiányozna belőle a szenvedély vagy az erő – ezeket megtapasztalhattuk például az ötödik zongoraverseny elejének tüzes zongorafutamaiban –, de a zongora épségéért biztosan nem kell aggódnunk.

Schiff minden bizonnyal sokszor játszotta a zongora mellől dirigálva Beethoven zongoraversenyeit. Bár hivatalosan most Fischer Iván volt a karmester, a rájuk összpontosító figyelmével Schiff mégis irányította a zenészeket – akár tudatában volt ennek a dirigens és a szólista, akár nem. Cserébe Fischer gondoskodott arról, hogy a zenekari játék teljes összhangban legyen azzal, amit én úgy hívok, hogy Schiff-hangzás. Nem csupán a kommunikáció működött tökéletesen a karmester, a szólista és a zenekar között; mindnyájan Schiff zenei kifejezésmódját használták. Ez azokra a tutti részekre is érvényes volt, ahol nem szerepelt a zongora, például az ötödik zongoraverseny második tételének lélegzetelállítóan gyönyörű bevezetőjében. A negyedik zongoraversenyben a beethoveni dialógus során a zongorista és a zenekar közötti párbeszédek a legmagasabb szintű kamarazeneként szólaltak meg. Az Ötödik első tételében a zongoraszóló hétütemes pianissimo b-moll motívuma teljesen polifon hangzású volt, ami szokatlanul tiszta és gyönyörű dallamot eredményezett.

Az ötödik zongoraverseny után Schiff ráadásként az Op. 53-as Waldstein-szonáta nyitó, Allegro con brio tételét adta elő. A "Császár" zongoraverseny után igazán szép teljesítmény a körülbelül tízperces tétel eljátszása. Schiff teljes odaadással játszott, anélkül, hogy erejéből vagy figyelméből bármennyit is veszített volna. Az olyan darabok maratoni előadása során szerzett tapasztalatai mellett, mint Bach Goldberg-variációi vagy a Das Wohltemperierte Klavier, nincs mit csodálkoznunk Schiff energiáján. De ez a nagylelkű ráadás csodálatos meglepetés és ajándék volt a közönség számára.

Schiffnek a negyedik zongoraverseny után adott ráadása is nagylelkű volt, de egy másik szinten, és számomra nem túl bölcsen. Ahelyett, hogy a zongorista eljátszott volna egy szólódarabot, a zenekar kórussá alakult, és előadta Haydn Die Beredsamkeit (Az ékesszólás) című dalát. Ez a körülbelül háromperces darab Gotthold Ephraim Lessingnek a bort dicsőítő és a vizet lekicsinylő szellemes szövegére íródott. Haydn darabja négyszólamú kórusmű continuóval, amelyben zeneszerző a continuo szólamot generálbasszusra írta, de a későbbi kiadások a generálbasszust (leginkább a kórusszólamokat játszó) zongorakíséretre cserélték. Nem igazán értem, miért volt szükség arra, hogy Beethoven negyedik zongoraversenyének fenséges előadása után Sir Schiff András zongorakísérőként is közreműködjön. Talán ezzel a gesztussal szerette volna kifejezni a zenekar iránti nagyrabecsülését. Ám bármennyire is szereti Fischer Iván karmester, ha a zenekara dalra fakad, ők mégsem egy igazi kórus. Tagadhatatlan, hogy tisztán énekelnek, és van bennük muzikalitás, de a hangjuk képzetlen, és ezért a hangszínek tekintetében megvannak a korlátaik. Meghallgattam ugyanezt a művet a Collegium Musicum kórusának előadásában a YouTube-on; a képzett és tapasztalt hangok Haydn javára szolgáltak (ellentétben Fischer kórusával).

Ugyanez volt a gondom a Fischer által műsorra tűzött két Dvořák-kórusművel is (a népzenei ihletésű Op. 29, No. 3-as Nepovím [Nem mondom el] című és az Op. 29, No. 2-es Ukolébavka [Bölcsődal] című darabokkal). Bár a zenekarból alakult kórus muzikálisan és megfelelő finomsággal énekelt, nem értettem, mi értelme van, hogy egy magyar zenekar gyakorlatilag dikció nélkül cseh nyelven énekel. Ha valaki hitelesebb élményre vágyik, a Nepovímot megnézheti a Jerusalem A-Cappella Singers előadásában, az Ukolébavkát pedig a Prague Singers és Stanislav Mistr tolmácsolásában.

Miután kritikával illettem őket mint kórust, sietve hozzá kell tennem, hogy a zenekar csodálatos és rendkívül fegyelmezett muzsikusokból áll. Mindannyian ragyogó képességekkel rendelkeznek, de én most a kitűnő klarinétokat és kürtöket szeretném kiemelni, valamint a basszusszólam érzékeny, rubato jelzésű pizzicatójának agogikáját a "Császár" zongoraverseny második tételének zenekari bevezetőjében.

A két Beethoven-zongoraversenyt Fischer Dvořák-művekkel keretezte. Jól ismeri és nyilvánvalóan szereti ezeket a műveket, emlékezetből vezényli őket és képes mély benyomást kelteni az előadásukkal. Van bennük szenvedély, lendület, és van zenei koncepció is, de az én fülemnek hiányzik az igazi meghittség. A zenekari hangzás időnként szinte nyers, talán az általuk használt (brit kollégáikénál) magasabb frekvencia miatt. Legnagyobb meglepetésemre Schiff zongoráját feljebb kellett hangolni, hogy megfeleljen a 442-es A zenekari frekvenciának. Nekem ez ellentmondásnak tűnik, nemcsak azért, mert általában a hordozható hangszereket szokták a zongorához hangolni, hanem azért is, mert az alacsonyabb frekvencia vélhetően Beethoven javát szolgálná. Mindazonáltal, mindenféle okokból, Fischer nagy tekintélynek örvend a nemzetközi zenei színtéren. A két hangversenyen a királyi család (a kenti herceg) mellett a zenei arisztokrácia (Bernard Haitink) is képviseltette magát. Függetlenül attól, hogy Schiff vagy Fischer kedvéért jöttek-e el, a koncertekre nyilvánvalóan áldásukat adták.

Egy másik életben, nagyon régen, csellóművész voltam. Körülbelül ötven éve felkeresett egy Londonban élő magyar fényképész. Arra volt kíváncsi, hogy tudnék-e hatni a 15 éves unokaöccsére, aki csellózni tanul, de nem túl szorgalmas. Változnak az idők: a 15 éves fiú Fischer Iván volt.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.

Képünk illusztráció és a hamburgi Elbphilharmonie-ban készítette Peter Hundert.