„Fischer Iván nagyon alapos, a legapróbb részleteket is a végletekig kidolgozza velünk” – meséli Baráth Emőke, akit a karmester-rendező legújabb operaprodukciójában, Monteverdi Orfeójában Euridiké szerepében hallhatunk szeptember 18-án és 20-án a Müpában, az Európai Hidak fesztiválon. A szoprán énekesnő nemrég a legjobb fiatal énekművész kategóriában nyerte el az Opus Klassik-díjat. Vele beszélgettünk.
Euridiké Monteverdi operájában, de tulajdonképp minden Orfeusz-történet feldolgozásában az egyik legszomorúbb szereplő. Hogy gondol rá?
Baráth Emőke: Euridiké Monteverdi feldolgozásában nem jut túl sok szerephez (már ami az éneklést illeti), hiszen gyakorlatilag már a darab elején meghal. Ám valóban, az egész történet köré épül – számomra ő az eszményi nő, az örök szerelem jelképe. A történelemben rengeteg ilyen történetről tudunk, amikor a szerelmespár egyik tagja fiatalon meghal, a másikuk pedig soha többé nem képes mással együtt lenni. Egy ilyen szerelem a legnagyobb áldás, de a legnagyobb szomorúság okozója is lehet adott esetben.
Amikor majd a színpadon eredeti barokk hangszerekkel körülvéve, Fischer Iván elképzeléseit követve, jelmezben énekli a szerepét, hogyan kell viselkednie? Kell egyáltalán viselkedni, vagy elég, ha szépen énekel?
B. E.: Amikor az énekes jelmezt visel és egy karaktert testesít meg, jó esetben megtörténik az átlényegülés. Ebben segítségünkre van a rendező és a karmester, és ha ez az együttműködés sikeres, nincs szükség arra, hogy az énekes olyasmin agyaljon, hogy hogyan is kéne viselkednie. Egész egyszerűen ez az átlényegülés természetesen kialakul a próbafolyamat során. Ráadásul nem is feltétlenül szükséges, hogy az ember mindig „szépen” énekeljen. Az opera az érzelmek minél szélesebb skálájának kifejezéséről szól, nem steril előadásról. Ehhez minden eszközt meg kell ragadni. Ebbe az is belefér, hogy esetleg az a hang néha ne legyen annyira tökéletes.
Mitől vált Önnek olyan vonzóvá a barokk zene annak idején, amikor fiatal lányként „beleszeretett”?
B. E.: Mivel hangszeres múlttal rendelkezem, a barokk zene iránti szeretetem először az instrumentális repertoár iránt alakult ki, nagy rajongója lettem a lantnak, a csembalónak, és innen egy szempillantás volt eljutni Monteverdiig és a Seicento zenei világáig.
Jól gondolom, hogy a barokk muzsika, pláne az operák, a meseszerűségükkel ragadják meg azokat, akik elég nyitottak a gyermeki szépségre?
B. E.: A barokk operákban valóban sok antik történetet dolgoznak fel, főleg a 17. századi olasz barokk zenében, de nagyon sok a dráma, a tragédia is, lásd Monteverdi Poppea megkoronázása című művét, ami nem egy gyerekeknek szóló mese, hanem egy nagyon is véres, igaz történeten alapuló darab.
A Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal is most lép fel először. Az eddigi próbákon szerzett tapasztalatai mit vetítenek előre az előadást tekintve? Más történik, mint amire számított?
B. E.: Őszintén szólva nem számítottam előre semmire, mivel már sokszor énekeltem ebben a darabban és tudom, hogy minden rendező másképpen nyúl hozzá. Fischer Ivánnak is izgalmas elképzelései vannak, ezekhez mi igyekszünk maximálisan alkalmazkodni.
Van olyan, amivel vitatkoznának?
B. E.: Nem, egyáltalán nem. Hiszen egy rendezés minden alakalommal egy üres papírlap, amire festeni lehet és nap mint nap együtt színezzük ezt a papírlapot. Ami számomra élvezetessé teszi a munkát, hogy Fischer Iván nagyon alapos, a legapróbb részleteket is a végletekig kidolgozza velünk.
Nehéz vele dolgozni?
B. E.: Nem, egyáltalán nem. Éppen azért, mert olyan pontosan el tudja mondani, hogy mit szeretne. Ezért lesz szerintem az előadás nagyon polírozott és stabil.
Fischer Iván új befejezést írt az operához. Ahogy ő fogalmaz, a „happy end helyett vad és keserű véget ér a történet, de igazi katarzist okoz”. Mit szól hozzá, hogy tetszik az ő verziója?
B. E.: Nekem nagyon tetszik az ötlet, ugyanis mindenki tudja, hogy Monteverdi csakis a kor ízlése miatt változtatta meg a végkimenetelt – gondolom, mindenképpen sikert szeretett volna az első színpadi művének, ebbe az imázsba pedig valószínűleg nem fért bele a negatív befejezés. Számomra az eredeti mű „Moresca” tánctétele mindig egy vízió volt: elképzeltem, hogy ez nem egy örömtánc, hanem ez az a jelenet, ahol a bacchánsnők éppen széttépik Orfeót. Úgyhogy azt kell, hogy mondjam, nekem rendkívül tetszik ez a negatív végkifejlet. A mai közönség számára ez amúgy sem megbotránkoztató, az operák (főleg a 19.századtól) nagy része általában nem happy enddel végződik.
A partnere Valerio Contaldo, ő énekli Orfeo szerepét. Ismeri? – Mennyire kell közel kerülnie a két főszereplőnek a próbák során ahhoz, hogy igazán jól tudjanak alkalmazkodni egymáshoz?
B. E.: Valeriót ismerem, Bach h-moll miséjét énekeltük 2014-ben, de operaelőadásban még nem vettünk részt együtt. A barokk zenei életben nagyjából mindenki ismeri a másikat, sok barátság kialakult már, én majdnem mindenkit ismerek személyesen a szereplők közül. Mivel alapvetően jó a kapcsolat a barokk zenében mozgó énekesek között, ezért a közös operaprodukció általában nagyon jó élmény a szereplők számára.
A magyar énekesnők között ma az egyik legkiemelkedőbbként tartják számon. Ez bizonyára örömmel tölti el, de úgy tudom, nem igazán a sikerre hajt. Mit tart a szakmában a legfontosabbnak?
B. E.: Az őszinteséget, a megbízhatóságot, az önkritikát, az ego háttérbe szorítását és az önreflexiót. A zenei kifejezésben pedig az őszinte, sallangmentes, érzelemdús kifejezést szeretem. Én erre törekszem és nagyon imponál és inspirál, ha ezen tulajdonságok valamelyikét felfedezem egy-egy kollégámban.
Fischer Iván legújabb operarendezését, Monteverdi La favola d’Orfeo című operáját szeptember 20-án élőben közvetítjük honlapunkon és Facebook-oldalunkon. Az előadást az index.hu Facebook-oldalán is követhetik majd Fazekas Gergely kommentárjával.
