A Budapesti Fesztiválzenekar két, azonos felépítésű koncertet adott a Barbicanben alapítója és zeneigazgatója, Fischer Iván vezénylete mellett a Beethoven születésének 250. évfordulója alkalmából rendezett, négy hangversenyből álló koncertsorozat részeként, ahol Schiff András játszotta el a zeneszerző zongoraversenyeit. A sorozat, amely nem követ kronológiai sorrendet, a negyedik, illetve az ötödik zongoraversennyel indul, és Dvořákkal állítja kontrasztba Beethovent. A Sunday Times beszámolója.
A műsor-összeállítás minden esetben egységes: a bájos Dvořák mini triptichont - amely az Op. 59-es zenekarra komponált Legendák, az Op. 29-es a capella kórusművek és a híres Szláv táncok egy-egy darabjából áll - (legalábbis az első három koncert alkalmával) egy Beethoven-zongoraverseny és egy Dvořák-szimfónia követi. A 7. és 8. szimfónia már lement, májusban jön a 6., az utolsó este pedig szimfónia helyett az A-dúr szvit hallható, méghozzá két zongoraverseny – a 2. és a 3. – közé beékelve. A kórusművek annak köszönhetők, hogy Fischer nagy előszeretettel alakítja át zenekarát kórussá. A zenészek hangszereiket lerakva felállnak és énekelnek – végső soron egy színvonalas, professzionális zenekar a kórusművek előadása terén is előnnyel indul.
A BFZ pedig több mint színvonalas zenekar: valójában korunk egyik legkiválóbb együttese. A Proms rendszeres fellépőjeként – ahol éneklésükkel is elbűvölik a közönséget, vagy éppen „spontán” eljátsszák a publikum által kért darabokat – a budapesti zenekar pompás, gazdag, tiszta, élénk hangzásvilágával, valamint a portamento, rubato és a többi nehezen megfogható nüánsz iránti érzékenységével nyűgözi le hallgatóságát. Fischernek sikerült valami rendkívül figyelemre méltót létrehoznia az évek során, és nyilvánvaló, hogy még sok meglepetés van a tarsolyában.
Vegyük például a zenekar színpadi elrendezését a Barbicanben. Anélkül, hogy felhívta volna a figyelmet az akusztikai trükkre, Fischer úgy intézte, hogy a fúvósok pont a megfelelő mértékben érvényesülhessenek a vonósok mellett. Ennek érdekében hat nagybőgősét a rézfúvósok által körbevett fafúvósok mögött helyezte el, az üstdobot pedig a nagybőgőktől balra. Nem tudom, mi késztetett arra, hogy összeszámoljam őket, de a vonósok meglepő módon a következőképpen oszlottak meg: tizennégy elsőhegedű, tizenkét másodhegedű, tíz brácsa, nyolc cselló és a már említett hat nagybőgő.
Vajon ezt a csökkenő sorrendet valami titokzatos megfontolás vagy a józan paraszti ész diktálta? Egy biztos: a Beethoven-versenyművek kísérete és a Dvořak-szimfóniák varázslatos hangzással szólaltak meg. Még ott is, ahol az egyensúly kissé eltolódni látszott – például a kürtök hangereje miatt a 8. szimfónia lírai nyitó ütemeiben a téma a csellótól a teljes zenekarhoz került át – ez nyilvánvalóan tudatos választásnak, nem pedig előadásbeli hiányosságnak volt betudható.
A csodás, hasonló hangzásvilágú dallamok a csellók és brácsák finálébeli halk, intenzíven telt hangzású témavariációiban csúcsosodtak ki. Mindkét szimfónia előadásából csak úgy áradt a fenséges lendület – a tragikus hetedikből éppúgy, mint a derűs nyolcadikból. Schiff játéka pedig egyszerre volt felfedező és elegánsan magabiztos, invenciózus és sallangmentes, briliáns meglepetésekkel teli és emelkedetten magától értetődő. Kétségtelenül korunk kiemelkedő zongoraművészei közé tartozik, ha nem egyike a legnagyobbaknak. A 4. zongoraverseny halk kezdőszólójától egészen az első tétel visszatérő témájának fortissimo refrénjéig végig kíváncsisággal vegyes gyönyörűséggel hallgattam, és ez az érzelmi elragadtatottság egészen a mű végéig kitartott (csakúgy, mint az 5. zongoraverseny esetében). Az 5. zongoraverseny után meglepő, de jellemző módon ráadásként nem valami rövid, tetszetős darabot, hanem Beethoven Waldstein-szonátájának teljes első tételét játszotta el. A közönség pedig ovációval jutalmazta.
Az eredeti cikket itt olvashatják el.
Fotónk illusztráció. A képet Peter Hundert készítette a hamburgi Elbphilharmonie-ban.
