Valószínűleg csak ez a zenekar és ez a dirigens képes arra, hogy a Bartók-műhöz épp csak annyi líraiságot és folklórt adjon, amitől még nem válik manieristává, hogy érvényre juttassa ritmikáját és táncosságát (Magyar parasztdalok zenekarra), és főképp hogy ennyire tisztán olvashatóvá tegye a darabot. Olyannyira olvashatóvá, hogy a 2. zongoraverseny dzsungelében, a hallgató legnagyobb örömére, kirajzolódott a szövésmód, érthetők a hatások, az eszmények és a rögeszmék is. A zenekar különös ültetésmódja – a karmester körül a fúvósok ültek, mögöttük a vonósok – hallatlan plaszticitást kölcsönzött neki, s ebből egyfajta kivételes kamarazenei cinkosság született. A legördögibb technika mellett is derűs Ránki Dezső bravúrosan abszolválta a kivihetetlennek tűnő partitúrát. Belemerülve a Fischer Iván által megragadóan világossá tett kíséretbe, Ránki a legcsekélyebb hangot is értelmezni tudta és kezében még a csend is megszólalt. Ez a túláradó, festői, mondhatni fantasztikus világ itt félelmetes előadókra lelt, akik sosem hallott módon egyesítették annak nyelvi pontosságát és népi temperamentumának életerejét. Fischer Iván ugyanebben a nyers fényben közelíti meg Schubertet is. A romantikus tulajdonságaitól megfosztott és klasszikus talajra visszahelyezett szerző itt újra gyermeki kecsességgel és egyszerűséggel szólal meg. A rendkívüli aprólékosság olyan ritmusokat, kacsolódásokat, párbeszédeket, poénokat fed föl, amelyek a zenekari hangmasszából kiválva jutnak szóhoz. A remek Budapesti Fesztiválzenekar finom érzékkel, őszintén és példaszerű stilisztikai homogenitással szinte milliméterre követi Fischer Iván elképzelését. Ez a tolmácsolás felszabadul a romantikusoknak általában kölcsönzött túlságos komolyság alól, és rendkívül gördülékeny. Igaz, ez az egyszerűség nem mindig válik a számos ismétlés hasznára, amelyek olykor óraműszerűen következnek egymás után, de hallatlanul éles körvonalakat biztosít, és zseniálisan felfrissít. resmusica.com