A Budapesti Fesztiválzenekar két hangversenyt adott az idei Proms-on. Az első est műsora – legalábbis papíron – meglehetősen különös összeállítást ígért. A tizenegy műből mindössze kettőnek a terjedelme haladta meg a tíz percet. A programról egy pillanatra egy rövid, de annál eseménydúsabb krikett-mérkőzést jutott az eszembe (a zenekar eljátszott még három, a programban nem szereplő darabot is, ezekről majd később szólunk). Az est évszázadokon átívelő műsora, amely Mozarttól Schuberten át, egy Dvořák kompozíció és a Strauß-család érintésével egészen az 1930-as évekig,  Kodályig terjedt, egy ragyogó zenekart mutatott, amely az érzékenység felsőfokán követte társalapítója és harmincegy éve vezetője, Fischer Iván utasításait. Ahogy azt a karmester egy a hangversenyt megelőzően megjelent interjúban elmondta, az összeállítás koncepciója az volt, hogy mint valami kibővített bécsi újévi koncerten, ne csupán az osztrák arisztokrácia édeskés, kifinomult, szofisztikált modorát mutassa be, de bepillantást enged a soknemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia etnikai csoportjainak,a cigányok, morvák és magyarok változatos zenei stílusaiba. És ha a hallgató ezután valamiféle túláradó ízkavalkádot várt volna, a császármorzsától a csípős paprikáig, igencsak meglepődhetett, sőt, talán még csalódhatott is, mert a hangverseny legjobb pillanatai nem a bravúrokról és nem a virtuozitásról szóltak, hanem a szépségről, a kiegyensúlyozottságról és kontrolláltságról. És tényleg, már a koncert legelején egy ilyen művel találkozhattunk. Brahms 14. magyar tánca minden, csak nem szilaj csűrdöngölő. Az Andante con moto Fischer saját hangszerelésében különös és visszafogott mélységet kapott. Ami igazán lélegzetelállító ebben a zenekarban, túl játékának koncentráltságán, vonóskara kiválóságán, az a képessége, hogy szólamról szólamra nemcsak ugyanolyan egységesen, de ugyanolyan finoman és okosan tud frazírozni, mint a szólisták. Csak hogy egy példát vegyünk a száz lehetséges közül: Schubert  „Befejezetlen” szimfóniájában a második tétel első hat hangjában az ereszkedő basszus vonal ujjaik alatt saját jogon is apró kis műremekké, önálló alkotássá válik. Schubert pianissimo játszatja ezt a rövid szakaszt; a hatfős szólamtól kontrollált, precíz fokozatosságú diminuendót hallunk, mintha csak eltűnne, eltávozna, csöndbe veszne a zene. Különösen a Schubert-műben volt érezhető a vonósok érzéke az allargandókhoz. A fúvós szólamok is inkább kontrolláltan, mint rikító színpompával játszottak. Mielőtt Fischer a pódiumra lépett, az első oboás vezetésével, mintegy bemelegítésül előadtak egy gyönyörű Bach-korált. A másik két, a műsoron nem szereplő szám is emlékezetes pillanatokkal szolgált. Az első rész végén Fischer elvezényelte azt a 30 ütemnyit, amennyit Schubert megkomponált a szimfónia harmadik tételéből, és azt kérte, amiben igaza is volt, hogy utána maradjunk csöndben, ne tapsoljunk. Végeredményben nem lehet elégszer emlékeztetni arra, mit írt volna Schubert, ha akárcsak néhány évvel is tovább él. Ami Kodály művét, a Galántai táncokat illeti, a zenekar határozottan hazai pályán mozgott.  Ezt a karmester – a műsor nagy részéhez hasonlóan – fejből vezényelte. Az est egyetlen ráadásszáma gyönyörű volt és megható: “Možnost”, Dvořák Morva duettjét a zenekar hölgytagjai énekelték, a kíséretet egy erősen csökkentett létszámú vonóskar kísérte. A zenekar még egyszer, és ezúttal más és váratlan módon megmutatta, hogy a zene által megosztott, mélyen átélt érzelmek milyen tartós benyomást képesek hagyni a hallgatóban.