A több mint 500 résztvevő közreműködésével rendezett maraton művészeti vezetője, Fischer Iván egyaránt műsorra tűzte az életmű olyan népszerű darabjait, mint a Pisztrángötös vagy a Befejezetlen szimfónia, de olyan ritkábban hallható darabokat is, mint a Rosamonda-kísérőzene vagy az Asz-dúr mise. A hangversenyeket ingyen látogatható video-vetítések egészítették ki. A hangversenyek műsora az alábbi volt: Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 10h30  C-dúr nyitány olasz stílusban, D 591 (6’) Schubert-Reinecke: Pásztor a sziklán, D 965 – zenekari változat (10’) 8. (h-moll, „Befejezetlen”) szimfónia, D 759 (25’) közreműködött: MÁV Szimfonikus Zenekar szólista: Wierdl Eszter (szoprán), Szitka Rudolf (klarinét) vezényelt: Takács-Nagy Gábor Fesztivál Színház, 11h30  A-dúr zongoraötös („Pisztrángötös”), Op.114. D 667 (40’) közreműködött: Fejérvári Zoltán (zongora), Kelemen Barnabás és Kokas Katalin (hegedű), Szabó Péter (gordonka), Martos Attila (nagybőgő) Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 12h30 5. (Asz-dúr) mise, D 678 (42’) közreműködött: Óbudai Danubia Zenekar, Debreceni Kodály Kórus (karigazgató Pad Zoltán) szólisták: Szabóki Tünde (szoprán), Wiedemann Bernadett (mezzo), Fekete Attila (tenor), Rácz István (basszus) vezényelt: Héja Domonkos Fesztivál Színház, 14h  F-dúr oktett, Op.posth.166. D 803 (45’) közreműködött: Eckhardt vonósnégyes (Eckhardt Violetta – első hegedű, Sipos Gábor – második hegedű, Bodolai Cecília – brácsa, Sovány Rita – gordonka), Duffek Mihály (fagott), Szőke Zoltán (kürt), Ács Ákos (klarinét), Fejérvári Zsolt (nagybőgő) Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 15h  Rosamunda kísérőzene - részletek, Op.26. D 797 (42’) közreműködött: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara, Nemzeti Énekkar (karigazgató Antal Mátyás) szólista: Fodor Gabriella (szoprán) vezényelt: Kovács János Fesztivál Színház, 16h  Arpeggione-szonáta, D 821 (25’) g-moll hegedű-zongora szonáta, Op.137. No.3. D 408 (15’) közreműködött: Nicolas Deletaille (arpeggione), Alan Roudier (fortepiano), Kelemen Barnabás (hegedű), Várjon Dénes (zongora) Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 17h  3. (D-dúr) szimfónia, D 200 (25’) Schubert-Liszt: Wanderer-fantázia, Op.15 (20’) közreműködött: Pannon Filharmonikusok szólista: Báll Dávid (zongora) vezényelt: Peskó Zoltán Fesztivál Színház, 18h Asz-dúr impromptu Op.142. No.2. (8’) f-moll impromptu, Op.142. No.4. (7’) Három zongoradarab, D 946 (26’) közreműködött: Várjon Dénes (zongora) Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 19h  Schubert-Mahler: A halál és a lányka – a d-moll vonósnégyes vonószenekari átirata (40’) közreműködött: Budapesti Vonósok (művészeti vezető Botvay Károly, koncertmester Bánfalvi Béla) Fesztivál Színház, 20h  Dalok: Der Wanderer D 649; Dass sie hier gewesen! D 775; Frühlingsglaube D 686; Wandrers Nachtlied D 768; Gretchen am Spinnrade D 118; Lied der Mignon D 359; Die junge Nonne D 828; Ständchen D 957; Schwanengesang D 744; Im Frühling D 882; Rastlose Liebe D 138; Licht und Liebe D 352 (40’) közreműködött: Fodor Gabriella (szoprán), Megyesi Zoltán (tenor), Kovalszki Mária (zongora) Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 21h  9. (C-dúr, „Nagy”) szimfónia, D 944 (60’) közreműködött: Budapesti Fesztiválzenekar vezényelt: Fischer Iván A Fidelio zenei portálon László Ferenc kritikája "Nagy Franz" címmel: A maratoni futás mezőnyéből csak lemorzsolódni lehet, ám egy zenei maraton az egészen más: annak akár az utolsó résztávjához is csatlakozhatunk. Csodálatos órával zárult Fischer Ivánék Schubert-maratonja. Igaz, az MR3-Bartók Rádió egész napos közvetítésének hála, távolból jószerint a teljes koncertfolyamról benyomásokat szerezhettünk - a magaslati pillanatokról és a szintereszkedésekről egyaránt. Az előbbiek sorába kívánkozik Kelemen Barnabásék Pisztrángötös-matinéja vagy Várjon Dénes zongora-koraestje, míg sikerületlen mozzanatként leginkább az Arpeggione szonáta fülbeszökően elhangolódott vonós instrumentumát és az előadást kuszáló memóriazavart említhetjük. Immár nem csak hallás útján, de végre a látás csodáját is kamatoztatva, már a helyszínen élvezhettük azután a Budapesti Vonósok programját, akik Bánfalvi Béla hangversenymesteri irányítása alatt „A halál és a lányka" melléknevű d-moll vonósnégyes Mahler által elkészített vonóskari átiratát húzták. „Képzelj el magadnak egy olyan embert, aki már sohasem lesz teljesen egészséges és aki efölötti kétségbeesésében helyzetét egyre sötétebbnek látja, ahelyett, hogy bizakodnék, képzelj el magadban olyan embert, akinek legragyogóbb reménységei semmisültek meg [...] nem nyomorult és szerencsétlen-e az ilyen ember?" Így írt barátjának, Kupelwiesernek 1824. március 31-én a szifilisztől súlyosan megroppant egészségű Schubert abban a levelében, amelyben először tett említést készülő d-moll kvartettjéről. A Schubert 1817-es dalához idézetszerűen és egyszersmind egész karakterében visszanyúló mű halállal barátkoztató, végzetszerű hangja ilyesformán biográfiai tényekkel is jócskán okadatolható, ám mindez természetesen mellékes ahhoz a torokszorító élményhez képest, amit a darab egy-egy ihletett előadása teremt. Ilyenben ezúttal csupán egy-egy rövid szakaszra lehetett részünk, mert bár a Budapesti Vonósok mindvégig összeszedetten és kikezdhetetlen művészi tisztességgel játszottak, ám a vonószenekari átirat interpretációja rendre a kívánatosnál vastagabb, s hozzá némiképp borulékony egyensúlyú hangzást eredményezett. A programhoz illesztett videó-vetítések sorából az utolsó előadást, a Torinói RAI Zenekar 1969-es koncertrészletét láthattuk - a karmesteri dobogón a vezénylés zen-buddhista guruját, a legendás Sergiu Celibidachét találva. A kamaszkori, 1814-15-ben komponált B-dúr szimfónia a Prometheus-nyitányra visszhangzó nyitótémától egészen a záró tétel galoppjáig egyetlen nagy és derűs lendülettel és - az archív tévéfelvétel esetlenségeire rácáfoló - közvetlenséggel gördült elénk. Celibidache minden pillanatban őszinte, hol kedélyesen elmerült, hol meg éppenséggel felpaprikázott modora ugyancsak direkt élménnyé változtatta a több mint négy évtizedes koncertet. A kialakult hagyományoknak megfelelően, az egész napos sorozatot a legjobb magyar szimfonikus együttes, a Budapesti Fesztiválzenekar műsora zárta. Fischer Iván a Rosamunda rövid és megejtően poétikus részletével a pénteken elhunyt Lukács Ervin emlékének szentelte az első perceket, majd a zenekar nekivágott az annyit vitatott sorszámozású, ám bizonyosan „Nagy" C-dúr szimfóniának. Már az együttes szokatlan ülésrendje, azaz a fafúvósok első sorba telepítése is jelezte, hogy a „mennyeien hosszú" szimfónia ezúttal friss, a konvenciókat meghaladó előadásban hangzik majd fel. S valóban, a natúrkürt szavával induló szimfónia, melyet, ha tetszik, fél-historikus modorban (a natúrkürtök mellett natúrtrombitával és -harsonával) adott a Fesztiválzenekar, lírai szépséggel, a nagysághoz közelengedő természetességgel, eszményien szép fafúvós szólókkal és felelgetésekkel szólalt meg. Annak idején a Fesztiválzenekar egyik legkorábbi lemeze volt az 1984 karácsonyán, élő koncerteken rögzített C-dúr szimfónia felvétele, amely leginkább tán energikusságával, imponáló erejével ámultatta hallgatóit. Nos, a már persze akkor is figyelemreméltó interpretációs kultúra mára a csiszoltság legmagasabb fokáig hágott fel, s ez a sohasem steril letisztultság a derű pillanataiban éppúgy a legközvetlenebb módon, a testközelség, a benső bizalmasság érzetét keltve nyilvánul meg, mint a fenség vagy a dráma szakaszaiban. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar ráadás gyanánt három német táncot ajándékozott a közönségnek. A Café Momusban (-dni-) kritikája: A megnyitás ötödik évfordulóját ünneplő sajtótájékoztatón Kiss Imre, a Művészetek Palotájának igazgatója azt mondta, hogy a Ház a hazai kulturális intézmények közül egyedülálló módon az állami támogatás harmadát meg tudja termelni saját bevételeiből. Ebben a szférában valóban nem jellemző az ilyen hatásfok, mégis, jól emlékszem a hivatásos károgókra, akik annak idején sokallták a ráköltött pénzeket: "Miért nem adják inkább az iskoláknak, minek ez a rongyrázás?" Azt hiszem, akkoriban még nem nagyon lehetett tudni, hogy milyen jó hatásfokkal működik majdan a MűPa, és én sem tudom most, hogy a "bevételes" projektek sorában vajon hol állnak a maratoni szombatok. Egész nap telt házas koncertek – igaz, kifejezetten alacsony, "matiné"-helyárakkal, a sok közreműködő felléptetése pedig drága dolog. Most szombaton viszont felfigyeltem egy olyan jelenségre, ami miatt – szerintem legalábbis – minden korábbi kétség gúny és nevetség tárgya, merthogy a "Maraton"-koncerteknek lett egy egészen különös, járulékos hozama. Nagyon sok gyereket láttam! Gondolják végig! Egy esti koncert túl későn van a serdületlen ifjúságnak, és nagy valószínűséggel túl hosszú is. Engem már önmagában jobban leköt, hogy tudom, hol tartunk egy szimfóniában, vagy akár egy tételen belül a szonátaformában, de amíg egy gyermek nem ismer tájékozódási pontokat, addig számára sűrű és átláthatatlan (habár izgalmas) dzsungel az egész. A Schubert-maraton – ahogy a korábbi évek hasonló rendezvényei – rövid, csupa egy félidős hangversenyekből állt. Egy rendes esti belépő ráadásul túl sokba kerül ahhoz, hogy felénél-harmadánál fel kelljen állni a nyűgössé váló csemete miatt, viszont a Maraton-jegyek idén mindössze 900 forintba kerültek, és ennek kifizetéséhez már nem kell csúcsjövedelem. Nem kell feltétlenül bizonylat nélkül költségelszámoló politikusnak, vagy minimálbérre bejelentett építési vállalkozónak lenni, mert ennyit (néhanap) akár egy-egy egészségügyi dolgozó, vagy pedagógus is megengedhet magának – vagy a gyerekeinek. Ráadásul: kevés nagyszerűbb érzés van, mint az, ha anyu kaphat szombaton egy háborítatlan fél napot otthon, amíg a nagyi elviszi a gyerekeket. A mieink egy jó ideje már "önjárók", és esti koncertekre is el-elmennek nélkülünk, de hogy mégis megmaradjon a nagycsaládos életérzés, az együttműködés öröme, a Maraton fél egykor kezdődő hangversenyére már mi visszük magunkkal legkedvesebb anyósomékat... 12:30, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem SCHUBERT: Asz-dúr mise, D.678 Szabóki Tünde, Wiedemann Bernadett, Fekete Attila, Rácz István – ének Debreceni Kodály Kórus Óbudai Danubia Zenekar Vez.: Héja Domonkos Örömteli dolog, ha egy zenekar ismerősen szól, ha van saját hangzása.Sajnos a Danubia Zenekar éppen arról ismerszik, hogy főleg fafúvósai kissé nyersebb, éretlenebb tónussal szólnak. "El vagy kényeztetve", mondja erre a feleségem, és abban mindenképpen igaza van, hogy a szerencsére sokszor hallott Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok is abszolút élcsapat. Nem biztos, hogy egészséges dolog hozzájuk viszonyítani egy eleve kevesebb lehetőséggel bíró, kevésbé összecsiszolt, de törekvő és lelkes társaságot. Ha nem hasonlítgatunk, hanem abszolút mércével mérünk, akkor tényleg sokkal könnyebb élvezni az óbudaiak játékát. A kórus is nagyon rokonszenvesen szól, és feltűnő, hogy az általunk jól ismert együttes most mennyire más hangképzést használ, mint amikor legutóbb hallottuk őket. Akkor Schnittke és Rahmanyinov volt műsoron, természetesen a nagy pravoszláv egyházi kórusok monumentális hangzásával. Most Schubertnél nyilván másra, egyfajta romantikus fényre és némi könnyedségre volt szükség, és a Debreceni Kodály Kórus képes az ilyen igényeket is kielégíteni. Jó formában vannak, legfeljebb a pontos belépésekkel volt néha problémám, azokat viszont egytől-egyig kénytelen vagyok a karmester számlájára írni! Héja pálca nélkül, bal keze sűrű rázásával rajzolja a ritmust, dinamikai elképzeléseit látványos testmozgással hozza tudomásunkra, de a kórus fontosabb belépései közül sokat vagy számunkra láthatatlanul, vagy egyáltalán nem int be. Régebbi emlékeimben ennél összeszedettebb kép él róla, de most szétszórtnak és hanyagnak tűnt. Magáról az előadás egészéről mégis kellemes emlékeket fogok őrizni – elsősorban a szólisták miatt. Amikor a Kyrie bevezető tutti ütemei után belépett a kvartett, akkor kénytelen voltam szélesen mosolyogni. Az a négyes egyszerűen kényeztetően szólt, fizikailag volt jó érzés hallani őket. 18:00, Fesztivál Színház SCHUBERT: Asz-dúr impromptu, Op.142 No.2 f-moll impromptu, Op.142 No.4 Három zongoradarab, D. 946 Várjon Dénes – zongora Egy könnyű ebéd után igyekeztünk vissza a Művészetek Palotájába. Várjon Dénes koncertjét azért nem szerettem volna kihagyni, mert nagyon jó benyomásaim voltak egy kicsiny (tan)teremben hallott, rögtönzött koncertjéről. Természetesen más körülmények között, nagy teremben, versenyművek szólistájaként, vagy kamara-közreműködőként is volt alkalmam megbecsülni, de az igazi vonzerő az volt, hogy a Schubert-zongoradarabok egyszerre drámai és intim hangvétele, párosítva a Fesztivál Színház viszonylag kevés légköbméterével és Várjon sokszínűen finom játékával nagyon ígéretes együttállásnak tűnt. Nem csalódtunk, noha az Asz-dúr impromptuben még úgy tűnt, hogy a zongoristának küzdenie kellett egy nagy (és nyers) hangú hangszerrel. Mindenesetre, ha ez valódi küzdelem volt, akkor azt Várjon nyerte. A két impromptu elegáns előadása után a Három zongoradarab nyilvánvaló zeneiséggel, kifejezőerővel szólalt meg. 19:00, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem SCHUBERT–MAHLER: A halál és a lányka – a d-moll vonósnégyes vonószenekari átirata Budapesti Vonósok Ezzel a művel volt régebben egy nagyon érdekes élményem. Bárhová indulnék, az autóm rádiója automatikusan a komolyzenei adóra kapcsol. És nem mindig tudom, hogy mi az, ami szól. Most is csak abban voltam biztos, hogy a darabot nagyon ismerem, bármelyik részletét előre le tudtam volna írni, de felismerni mégsem voltam képes. Nagyon bosszantó érzés, különösen, amikor utólag az ember a homlokára csap. Mahler átirata szinte semmit nem változtat a darab eredeti formáján, valahogy mégis lényegi a különbség. A felrakás sűrűsége, összetettsége már inkább szimfonikus mint kamara, de valahogy nélkülözi azt a drámai erőt, amit a vonósnégyesben szeretek, és nem hiszem, hogy ez az előadás gyengesége lett volna. Igaz, a Budapesti Vonósok játéka enyhén lekerekített, ritkán szálldos körülöttük a "gyantaszag", a vonóról nem szakad a szőr. Szép és kerekded előadás volt. A zenekar együttesen és személyenként is nagyon szimpatikus, de ez most mintha kevés lett volna. Vagy nekem (a fáradság miatt), vagy a vonósoknak (a nem annyira nekik való műsor miatt), vagy Mahlernek (a félreértés miatt). Hangversenyekre járni nem sport és nem fáraszthat. A nyolckor kezdődő előadást eleve kihagyni terveztük, tehát jegyünk sem volt rá. Menet közben támadt kedvünk arra, hogy az egy óra pihenőt mégis zenehallgatással töltsük, beültünk hát a vetítőbe. A Második szimfónia felvételét Celibidache vezényletével egyszer érdemes lenne alaposabban kibeszélni. Most csak annyit, hogy maga a műfaj, tehát a komolyzenei filmeket vetítő mozi hirtelen sokkal jobb ötletnek tűnik, mint korábban. Tudom, ebben megint a MűPa jár az élen, lehet, hogy az ottani vetítéseket is gyakrabban kéne látogatni? 21:00, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem SCHUBERT: IX. ("Nagy" C-dúr) szimfónia, D.944 Budapesti Fesztiválzenekar Vez.: Fischer Iván Amikor elkezdődik a hosszúra nyúlt koncert utolsó felvonása, a Fesztiválzenekar sokadszor is magabiztosan demonstrálja, mi a különbség egy jó zenekar és egy extraklasszis között. Eszemben sincs ódákat zengeni, a legfontosabbak közönséges tárgyszerűséggel is elmondhatók. A szokatlan ülésrend azonnal feltűnik, de az értelme később világosodik meg. A fafúvók Fischert ülik körbe, a vonósok most hátrébb, a bőgők pedig kisebb emelvényen, távolabb, középen, a rezek mögött. És micsoda rezek! Istenem, natúrkürt és natúrtrombita! Nem látok önfeladást abban, hogy a Fesztiválzenekar most egészen más arculattal, más hangvétellel állt elő. Saját magukat formálták Schubert képére, és alkalmazkodtak, igaz, ennyire szélsőséges és mély átalakításhoz nagyon kevesen és nagyon ritkán szoktak folyamodni. A régi hangszerek használata gyakran felesleges ragaszkodás bizonyos külsőségekhez, de ez nem az az eset. Nagyon másképp szól, ráadásul szinte az egész zene új értelmet nyer – avagy visszanyerte értelmét. Nehéz megfogalmazni, de tetszett az "újítás". A második tételben aztán olyasvalami történt, ami miatt mégis csak elő kéne vennem az ódákat zengedező hangomat, ha volna. Ember még nem játszott, ember még nem hallott olyan mennyei szólót, mint amit most elöl, a koncertmester megszokott helyén ülő oboás és a vele szemközt ülő klarinétos játszott. Ha valaki felvette a rádió közvetítését, netán később tudja megszerezni az archívumból, ne higgye, hogy ugyanazt átélheti. Ilyen pillanatokat lehetetlen reprodukálni, és talán fölösleges is. Ahogy leéljük az életünket, begyűjtjük magunknak ezeket az "egyszervolt" emlékeket. Ez a dolgunk itt a földön. A Fesztiválzenekar pedig készül a következőre. Mert ez pedig az ő dolguk. Malina János írása a Revizor kritikai portálon: Remek óráról gondoskodtak a Schubert-maratonon a Pannon Filharmonikusok: előbb a csodálatos, hímporos 3. szimfóniát adták elő, majd a Wanderer-fantázia liszti átiratát, az ifjú Báll Dávid vendégszereplésével, a hiányzó Schubert-zongoraversenyért adható kárpótlásképpen. Nem mintha az alapjában véve iskolai zenekarra komponált szimfónia nem kívánt volna tulajdonképpen karcsúbb, kamarazeneibb hangzású zenekart, amit talán a mű lebbenő karaktere is megkíván, a teljes, kettőzött fúvóskar ellenére. Ez a kifogás azonban elsősorban elméleti, mert az előadás igazán a darab lelkéből lelkedzett, és alkalmat kínált a zenébe való teljes belefeledkezésre. Valószínűleg a 3. szimfónia – és mellette, a moll árnyakat felsejtető kiadásban, az 5. szimfónia – képviseli azt a tünékeny pillanatot (a hangszeres életműben), amikor Schubert már félreismerhetetlenül saját hangján szólal meg, de még nem vált véglegessé, hogy zenéje hamarosan a szomorúság, a rezignáció, a halálközeliség jegyesévé válik. Fényességes, szeretnivaló pillanat, s ezért úgy képzelem, minden karmester számára kivételesen izgalmas feladat lehet a korai szimfóniák vezénylése. Külön vibrálást kölcsönzött a produkciónak, hogy mindezt egy idősebb generációhoz tartozó, nemcsak zeneileg, de költőileg is hallatlanul tapasztalt és érzékeny karmester egyéniségén átszűrve élvezhettük. Átszűrve, de meg nem terhelve; mert Peskó Zoltán jóval nagyobb formátumú művész és jóval több művészi alázattal rendelkezik annál, semhogy ne a schuberti ifjúság gyorsan illanó pillanatának megörökítése lett volna a célja. Minthogy alpjában véve költészetről van szó, félő, hogy erről sokkal konkrétabbat nehéz itt elmondani. Zenei fogalmakkal annyit mondhatunk, hogy a zenekar kitűnő benyomást keltett, a fafúvósok – mindjárt a klarinét galoppozó indításától kezdve – remekeltek, a nyitótételben különösen a középső szakasz hajlékonysága és könnyedsége volt élményszerű, s hogy az Allegretto egyszerre idézte fel a múlt ködéből az Óra-szimfónia haydni derűjét, és egy félreérthetetlenül sóvárgó hangot, amely itt még nem súlyosodik tragikussá, sőt valami egészen sajátos bájjal párosul. Rusztikusság és valamifajta elérzékenyülés találkozott a Scherzóban (gyönyörű oboaszólóval), és talán az üstdobok könnyű faverői adták az ihletet a finálé elementáris lendületének oly finom és könnyed visszaadásához. A zenekaros Wanderer-fantázia Schubertnek persze nagyon is Liszt-mű, s ilyenformán némiképp idegen test volt a Schubert-maratonban – ám igen sok örömünk telt benne. Egyfelől a huszonéves Báll Dávid hallatlanul érett és jelentékeny zongorázása révén, amely igen biztos zongorázni tudással találkozott, másfelől a rendkívüli színgazdagsággal játszó zenekarnak köszönhetően. Az összhang is szinte markolható volt a nagyszerűen irányító Peskó és a schuberti korú szólista között, aki játékának végső nyugalmával, és a zárórész daktilusos fugatójának egészen nagyszabású előadásával is elkápráztatott bennünket. A következő Schubert-óra, amelyet Várjon Dénesnek köszönhettünk, nem kevésbé bizonyult emlékezetesnek. Az ő műsorán az op. 142-es impromtuk közül szerepelt kettő, továbbá mindhárom 1828-as Klavierstück. Azaz öt összetett, de egytételes mű, a zongorairodalom öt kivételes csúcspontja. Olyan műsor, amelynek utolérhetetlen transzcendens költészetét nagyon kevés élő művész képes a Várjon Déneséhez hasonló elmélyültséggel és hitelességgel érzékeltetni. Szőllősy András számomra felejthetetlen, éppen Schubertre vonatkoztatott szókapcsolatát – „csöppentett zsenialitás” – szerencsés módon műre és előadóra is értelmezhette ezúttal a hallgató. Senki sem tudta a szomorúság, az ontológiai, a mindent meghatározó szomorúság képét olyan gyönyörűségesen, szinte érzékien megfesteni, mint Schubert – nem utolsósorban éppen az op. 142 no. 2-es Asz-dúr impromptuben, amelyben a piano ekhók hangulatát szavakkal meg sem kísérlem jellemezni, s amely élőlényként lélegzett Várjon előadásában. A sorozat Allegro scherzando feliratú záródarabja a maga változékonyságában is mindvégig maga volt a tündéri könnyedség és a varázslat – nem túl eredeti jellemzés, belátom, de túlságosan tökéletes volt mű és előadás egyaránt… illetve elsősorban talán a kettő egysége, mélységes azonossága keltette a tökély érzetét. A három Klavierstück valami módon Schubert kvintesszenciájának számít – persze nem egyedül a felfoghatatlan utolsó év gyümölcsei közül. Tempóinak és mozgásformáinak változatossága ellenére valamiféle monotónia benyomását kelti, de ez persze a Parsifal monotóniája, amelyben az egész világ benne foglaltatik. Várjon ezen a napon nagyszerűen differenciálta el egymástól a három, a magány közös nevezőjével összekapcsolt tételt. Megrázóak voltak az első, esz-moll darab maggiore hangnemű Andantéjának hatalmas sóhajai a megelőző száguldás kontrasztjaképpen; ez a darab valamiféle reális világot jelenített meg, depresszió és rugalmas erő dinamikájával. Az egész este legmegrázóbb része viszont a második, Esz-dúr darab álomvilága volt, a különös, misztikus akcentusok, az a földöntúli, a második trióban egyenesen mennyei atmoszféra, amelyet Várjon Dénes elénk varázsolt a Fesztivál Színházban, s amely után a visszatérés mintha a síron túlról szólalt volna meg. S hogy ezután Schubertnek és előadójának még a derűre, egy mindent feloldó konklúzióra vagy kódára is volt hangja a C-dúr darabban, az már valóban színtiszta varázslat volt.