Csodaegyüttesnek bizonyult a BFZ a frankfurti Alte Oper Frankfurt színpadán. A ráadásszámban a zenekar hölgytagjai egyik pillanatról a másikra női kórussá alakultak át, miközben a nemek megoszlása szempontjából legalábbis paritásos arányban lévő zenekari urak csendesen játszották a kíséretet. Ami természetesen nem volt más, mint egy Dvorák-dal. Ezzel zárult a tisztán Dvorák-művekből álló program zárása – ettől csupán a szólista, Daniel Müller-Schott tért el egy Ravel-ráadásszám erejéig. A budapesti zenekar és a müncheni csellista koncertje mindent egybevetve egyetlen nagyszerű és jól sikerült reklám volt a teljességgel homogén koncertprogramok népszerűsítésére. A műsorban a cseh Antonin Dvořák műveinek egy tizenöt éves periódusból származó műveit játszották. A felütést két szláv tánc adta, két olyan darab, amely a fürdőhelyek zenekarainak mércéjét emelték, egyetlen hatalmas vonóstenger szólt. A zenekar alapítója és vezetője, a muzsikusaival szemmelláthatóan ritka egyetértésben muzsikáló Fischer Iván szívélyes, békés karmesternek mutatkozott. Mindez azonban a h-moll csellóversenyben a legkevésbé sem akadályozta abban, hogy zenekarát a tetszetősségre törekvéstől messze eltérő expresszivitásba hajszolja, bár határozottan nem úgy festett, mint aki bárkit is hajszolni akarna. Mintha minden magától történt volna. Müller-Schott amúgy is kísérletezőkedvű, a zene érdekességét pontosan megérző szólista. Az a tény, hogy az utóbbi hónapokban a világ legkülönbözőbb zenekaraival játszotta a művet, mintha csak fokozta volna a budapestiek iránti kíváncsiságát. A szünet után a pihekönnyű cisz-moll legenda következett, majd minden teketóriázás nélkül megszólalt a nyolcadik szimfónia, amelyben megcsodálhattuk a csellószólam hallatlan pianissimóit.