Váradi Júlia: A kürt hogyan és mikor lett ilyen fontos hangszer számodra? Úgy tudom, gyerekkorodban először hegedülni tanultál.

Bereczky Dávid: Valóban öt évig hegedültem, de soha nem éreztem igazán magaménak a hegedűt. Zenész családból származom, a szüleim is muzsikusok, édesanyám csellista volt, de mivel sokan voltunk gyerekek, nem dolgozott zenekarban, édesapám pedig népzenekutató. A testvéreim közül is mindenki zenél. A legtöbben vonós hangszereken, csellón, hegedűn, de van köztük zongorista is.

V. J.: Hányan vagytok testvérek?

B. D.: Tizenegyen. És mindegyikünk tanult valamilyen hangszeren. Én voltam a legrenitensebb, hamar elkezdtem lázadni a hangszerem, a hegedű ellen. Mindenáron rézfúvós hangszert szerettem volna választani, szüleimmel hosszan gondolkodtunk, s végül kizárásos alapon a kürt mellett döntöttünk.

V. J.: Miért, mit kellett kizárni a lehetőségek közül?

B. D.: A szüleim a trombitáról és a harsonától azért óvtak, mert azok erősen jelen vannak a dzsessz zenében és a könnyűzenében és nem szerették volna, ha a zenei képzésem abba az irányba módosult volna. Mindenképp a klasszikus muzsika területén akartak tartani, s így alakult ki a kompromisszum, hogy válasszam a kürtöt. Tizennégy évesen kezdtem kürtölni, és ezért a hangszerért azóta is rajongok.

V. J.: Ennek a mostani hangszerednek mi a története? Hogy került hozzád?

B. D.: Ezt a hangszert Hollandiában egy mesterember kézzel készítette nekem. Ő ugyan igen híres, de nagyon kevés hangszert készít. Három éve játszom rajta, és nagyon megszerettem. A mester kimondottan személyre szabottan készíti a hangszereket, hét napon keresztül fújtam neki, alaposan meghallgatott, és annak alapján készítette el ezt a vadászkürtöt. Így aztán igazán magaménak érezhetem a hangszert. A kürt eleve rendkívül sokszínű, sokféle színskálával rendelkezik.

V. J.: Mozart negyedik kürtversenyéről azt olvastam, hogy a nála idősebb, rendkívül jó humorú kürtművész barátjával, Joseph Leutgebbel rengeteget bolondoztak, például ennek a műnek a partitúráját Mozart, amikor elkészült vele, laponként szétszórta a szobában, Leutgebnek pedig az volt a feladata, hogy rakja sorrendbe a lapokat, s azután játssza el a darabot. Tudtál erről a vicces történetről?

B. D.: Igen, köztudott, hogy sokféle anekdota maradt fenn az ő barátságukról. Például sokat biliárdoztak együtt, s Mozartnak minden elvesztett parti után egy-egy kürtdarabot kellett írnia idős barátjának. Leutgeb rendkívül szellemes, vidám fickó volt, ahogy Mozart maga is, sokat bolondoztak együtt.

V. J.: Az Esz-dúr kürtversenyen is érezni ezt a derűt, humort?

B. D.: Vannak derűs részek benne, de a legjellemzőbb rá, hogy hihetetlenül természetesen megírt darab, amiben sokféle emberi vonás megtalálható. Mozartot, amellett, hogy zseniális zeneszerző volt, azért könnyű játszani, mert a lehető legtermészetesebb módon kell előadni a darabjait. Ha erre képes a muzsikus, akkor már meg is van nyerve a játszma.

V. J.: Bizonyára az is sokat segít ilyenkor, hogy a karmester, a Haydn-Mozart sorozat állandó zenei vezetője, Takács-Nagy Gábor maga is rendkívül jól érti ezt, a természetesség számára is nagyon fontos eleme az előadás módnak. Ezt jól látom?

B. D.: Igen, szerencsére évek óta dolgozom vele és nagyon sok mindenre rávilágított számomra, amit Mozart zenéjében fontos észrevenni és megérteni. Hogy honnan hová tartanak a dallamok, s valóban a természetes játék lényegét is igazán jól ismeri. Talán azért is olyan fontos ez, mert a mostani világban valahogy egyre kevésbé lehet megtapasztalni a természetességet. Különböző okokból az emberek sokféle maszkot, álarcot öltenek magukra, hogy megfeleljenek a mai elvárásoknak, s ezért a természetes viselkedés kihalófélben van szerintem. Takács-Nagy Gábor pedig épp azt tudja kihozni belőlünk, hogy nagyon természetes módon adjuk elő a darabokat. Így születnek meg a csodák az ő koncertjein.