A Budapesti Fesztiválzenekar Figaro házassága-előadása került az első helyre azon a listán, amelyet az idei év tíz legjobb New York-i komolyzenei eseményéről állított össze a New York magazin. A zenekar idén lett 30 éves. Elkísértük őket legutóbbi európai turnéjukra, és karmesterükkel, Fischer Ivánnal beszélgettünk. hvg.hu: Éppen Amszterdam és München között repülünk. Félig Budapesten, félig pedig Berlinben él, de van egy külön holland világa is. Valódi kozmopolita – hogyan őrzi meg mindeközben a magyar identitását? Fischer Iván: Egy ideje azt gondolom, hogy az, amennyit az emberek Magyarországon a magyar identitásukkal foglalkoznak, nincs rendben. Ha valaki például portugál, akkor szerintem senkinek semmi köze nincs ahhoz, hogy ő mennyire érzi magát portugálnak. Magyarországon elindult egy hisztéria ezzel kapcsolatban: minden embernél hőmérővel mérjük, hogy mennyire magyar. Az, hogy valaki mennyire kötődik gyerekekhez, férjhez, feleséghez, lakáshoz, szülőfaluhoz, szülőhazához, vagy akár egy régi ruhájához, magánügy, és senkinek semmi köze hozzá. hvg.hu: Tehát a nemzeti hovatartozás ugyanúgy magánügy, mint mondjuk a szexuális orientáció. F. I.: Azt gondolom, igen. A magánéletben való piszkálódás azt feszegetni, valakinek milyen a viszonya a nemzetéhez vagy az országához. A régebbi évszázadokban hasonló agresszióval kezelték azt a kérdést, ki, milyen vallású. Spinozát például majdnem elégették máglyán azért, mert azt gondolták róla, hogy nem elég vallásos. Ma pedig a nemzeti hovatartozást illetően kell az embereknek bizonygatniuk az érzéseiket. hvg.hu: Korábban úgy fogalmazott, Európa egy gyönyörű koncepció, és meg kell találni benne az országok közötti hidakat. Hol van ebben a rendszerben Magyarország? Kell még a magyar kultúrának Marshall-segély? F. I.: Az lenne jó, ha Európa valódi családnak érezné magát, amiben az emberek segítik egymást és közösséget éreznek. Ez oda kellene, hogy vezessen, hogy a gazdagabb országok nem érzik hatalmas áldozatnak, ha segítik a szegényebb országokat. Nagyon sokat tesznek a gazdag országok, de még nem tartunk itt. Ez még mindig nem elég. Amíg nincsenek eurokötvények, addig nincs igazi közösségtudat Európában. Ez volna az igazi cél. Ezt úgy lehetne elérni, ha megszeretnénk egymást, és egymás kultúráját. Ne csak a sajátunkat érezzük a magunkénak, hanem például mi magyarok érezzük a cseh kultúrát is ugyanúgy közös európai értéknek. hvg.hu: A Fesztiválzenekar egyik tagja szerint az az egyik erényük, hogy nem csak magyar zenéket játszó hungarikumként vannak jelen a nemzetközi színtéren, hanem bármit eljátszhatnak. F. I.: A versenyképesség nagyon fontos. Úgy is jelen lehet lenni a nemzetközi szupermarketben, hogy hungarikumok vagyunk, és nemzeti színeket rajzolunk a szalámikra, kolbászokra és borokra. De szerintem van egy magasabb szintű versenyképesség, ahol már nincs szükség ezekre a szalagokra, és ahol azért vesz le valamit a vevő a polcról, mert finom. Mi ezt szeretnénk elérni, és ezért szeretnénk nemzetközi szinten is labdába rúgni. hvg.hu: Rendszeresen megnyilvánul közéleti kérdésekben, de mindig kihangsúlyozza, hogy napi politikával nem foglalkozik. Mi alapján választja ki azokat az ügyeket, amelyek mellé odaáll? F. I.: Azt gondolom, Magyarországnak még sokat kell tanulnia civil kurázsiból és demokráciából. Sokan vannak, akik hagyják a dolgokat megtörténni, elszenvedői az eseményeknek és teljesen passzívak. Ezzel szemben nagyon kevesen vannak, akik azt mondják, hogy ez a mi országunk, itt én és társaim döntjük el, hogyan történjenek a dolgok. Pedig ez a demokrácia. Az aktivitás a demokrácia, és minden közszereplőnek példát kell mutatnia aktivitásból. Ez a mi ügyünk, a mi országunk, vegyük kézbe a saját sorsunkat. hvg.hu: Ez az aktivitás változtat az olyan, ön által Magyarországon észlelt jelenségeken, mint a Horthy-kultusz felerősödése, a paranoia, vagy a nacionalizmus? F. I.: Ezek a folyamatok meg fognak fordulni. A Horthy-kultusz egy szégyen. Rettenetes. Európában nem szalonképes, hogy van egy kis ország, ahol Hitler szövetségesének kezdenek el szobrokat emelni. A paranoia tévedés, senki nem bánt minket. Mi a zenekarral nagyon sokat utazunk, és azt tapasztalom, hogy a magyarokat kifejezett szimpátiával fogadják mindenhol a világban. Még fel is csillan a szemük, mert emlékeznek ’56-ra és a ’89-es határnyitásra, imádják a paprikás ízeket és a Balatont. Messze több a jó élmény az emberekben a magyarokról, mint a rossz. Az a fajta fundamentalista nacionalizmus pedig, amelyik begubózik, bezárkózik és ellenségképeket gyárt, a legnagyobb károkat hozza az országra. Ez a realitásérzék tökéletes torzulása. Nyilvánvaló, hogy Magyarországnak mi volna a jó. Ez egy kis ország, nincsenek nyersanyagok, nagyon nehéz a nyelvünk, ezért az segítene, ha kiépítenénk a nemzetközi kapcsolatokat, minden szinten jóban lennénk a szomszédainkkal, nyelveket tanulnánk az iskolában, és részt vennénk az európai család működésében. hvg.hu: Ehhez az európai együttgondolkodáshoz és építkezéshez mit tud hozzátenni egy a Fesztiválzenekarhoz hasonló, nemzetközi szinten elismert zenekar? F. I.: Nagyon sokat. Az amerikai klasszikus rádióadók például folyamatosan műsorra tűzik a lemezeinket. Percenként elhangzik Budapest neve Amerikában több százezer ember füle hallatára, mert a Budapesti Fesztiválzenekar lemezeit játsszák. A zene hatása mindennél erősebb. Ha ott ül a nézőtéren az a holland, német, vagy francia hallgató, aki egy órán, másfél órán keresztül nézi ezt a magyarországi zenekart, erős érzelmeket él át, megszereti a zenét, amit hall, akkor biztosan sokkal nagyobb szimpátiával megy haza Magyarország iránt, mint a koncert előtt. hvg.hu: 30 évvel ezelőtt a Fesztiválzenekar elindítása Budapest kultúrbotrányának számított, és komoly ellenszélben kellett dolgozniuk. F. I: Igen, de szerintem ez mellékes. Az, hogy voltak féltékenységek és kezdeti nehézségek, normális. Ha valaki valami újat csinál, akkor mindig lesznek ellendrukkerek és féltékenyek, de ez nem okozott semmiféle jelentős változást a tervben. Ugyanezt élné át most is bárki, aki újságot, vagy magánkórházat akarna alapítani. hvg.hu: Hogy sikerült elérni, hogy a zenekar bekerüljön a világ élvonalába? Ön a reformstruktúrában látja a siker titkának megfejtését. Mit jelent ez pontosan? F. I.: Már harminc évvel ezelőtt is úgy képzeltem el, hogy ennek a zenekarnak az igazi célja, hogy megreformálja a szimfonikus zenekar működését. Sok bajom volt a konvencionális zenekarokkal, és ez nem magyar, hanem nemzetközi kérdés. Úgy éreztem, hogy a zenekarok fáradtak, félnek, elfásulnak, lélektelen játékra vannak kényszerítve, megmerevedett és fejlődésképtelen a struktúrájuk. Olyan rendszert akartam létrehozni, ahol az emberek kreativitása felszabadul, a problémákat meg lehet oldani, ahol jó érzés játszani, és ezt a jó érzést át lehet adni a közönségnek is. Mozgásban lévő rendszert akartam, ahol lehet változni és fejlődni. hvg.hu: Milyen egy jó karmester egy ilyen zenekar élén? F. I.: A jó karmester az egység őre és felszabadítja az energiákat az emberekben. Ezzel szemben a rossz karmester az, aki lenyomja a tagok egyéniségét és szolgaként utasítja őket. hvg.hu: Hogyan hangolódik rá egy koncertre, ahol száz egyéniséget irányít? F. I.: Nekem a fő kérdés a kipihentség. Mindegy, hogy turné, vagy otthoni koncert. Ebéd, alvás, lassú rákészülés – el kell érnem, hogy este legyek éber, egyébként nem vagyok ilyen, mert nagyon korán szoktam felkelni, ezért ilyenkor kifejezett tortúra, hogy este kell a legkoncentráltabbnak lennem. hvg.hu: Ezen a turnén Mahler IX. szimfóniáját játszották Franciaországban, Németországban és Hollandiában. Mahler kifejezetten kedves önnek. Miért emelkedik ki a többi zeneszerző közül? Ez a szimfónia állítólag megtanít sírni. F. I.: Mahler hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy kinyissák magukat és a magukban rejlő érzelmi ajtókat. Nemcsak sírni, lelkesedni is megtanul általa az ember. Keveredik benne a zsenialitás és a gyerekesség. Megérinti a kisgyereket minden emberben, arra emlékeztet, amikor még felhőtlen, erős érzelmekkel voltunk tele. hvg.hu: Mi történik koncert után, amikor már tágra nyíltak az érzelmi ajtók? F. I.: Egy ilyen megrázó darab úgy hat rám, mint egy lelki kifacsarás, ezért ilyenkor nem mindig vagyok kedves az emberekkel. Van, ami túlságosan irritál. Szétszednek: menjek CD-ket aláírni, menjek el a szponzor fogadására, beszéljek a közönség tagjaival. Ilyekor ingerültebb vagyok. Akkor ez nyűg, de magányos is vagyok, ezért nem szeretek teljesen egyedül maradni. Ilyenkor a legjobb az, ha beülök a szálloda bárjába, és körülveszem magam a zenésztársaimmal. hvg.hu: Olyankor pedig előkerül a bridzs. F. I.: Le kell kötnöm az agytekervényeimet, erre van a sakk meg a bridzs. Ez a két kábítószerem. Amikor már zavar a sok megoldatlan probléma, pillanatok alatt ki tudok kapcsolni. Veszélyes, és nem jó érzés, amikor folyamatosan megy a kattogás. hvg.hu: A zenekar dirigálásán kívül zeneszerzőként is tevékeny. Mielőtt ősszel bemutatták volna a tiszaeszlári vérvád témáját feldolgozó Vörös Tehén című operáját, azt mondta, retteg a fogadtatástól. Nemzetközi hírű karmesterként volt erre oka? F. I.: Azért félek az egésztől, mert kezdő zeneszerző vagyok: 10-15 éve kezdtem ezt a fajta zeneszerzést és ebben még tapasztalatlannak érzem magam. A Vörös Tehén egy egyfelvonásos, nem egész estés opera, ezért már gondolkodom egy újabb, szintén egyfelvonásos opera megírásán, amely a párja lehet, és amely témában is passzol majd hozzá. Néhány év múlva az is elkészülhet. hvg.hu, Tossenberger Adél Fotó: Fazekas István