Talán egyetlen negatívum, hogy a hangkép, mint Fischer Iván interpretációja, kerüli a kemény hangzást és az apokaliptikus kitöréseket, s ez mintegy periférikus látásvesztéshez vezet. Deryck Cooke szerint a Harmadik első tétele „Mahler legeredetibb és legmegdöbbentőbb agyszüleménye”. De mennyire legyen vulgáris a megszólaltatása? Fischer nem kíván sem a durva felületekre még egy lapáttal rátenni, sem hamari munkát végezni; inkább csillogó színekkel vonja be, újítja fel a textúrát.

A középutas Fischer egyéni zenei finomságai ugyan párhuzamba állíthatók Claudio Abbado késői, luzerni munkásságával, de rubatói konzisztensebbek: olyan, mintha egy szorongásmentes Leonard Bernsteint hallanánk. A finálé nélkülözi mind az abbadói pillanat szülte mámort, mind a bernsteini öntudatos komolyságot, ennek ellenére az anyag átalakul, könnyebbé válik, szinte felszabadul Fischer keze alatt. Akik úgy érzik, hogy Mahler elszámítja magát a grandiózus befejezésekhez való ragaszkodásában, értékelni fogják, hogy Fischer, Abbadóhoz hasonlóan, kevésbé érces hangon szólaltatja meg a zárást, visszafojtja az üstdobot. Nekik nem lehet ellenérzésük azzal szemben sem, hogy Fischer kihúzza az első tétel izzadságszagúbb, népiesebb részeinek méregfogát, az olykor lélegzetelállító változatosságuk dacára.

A falusi idill a középső tételekben a legerősebb és a legvitathatatlanabbul „helyénvaló”. Nehéz elképzelni, hogy az elismerten nyárias harmadiknál, visszafogott szólóinál egyhamar szebbet halljunk. Ha Gerhild Romberger meglehetősen fajsúlyosnak is tűnik a nietzschei környezetben, robusztus előadásmódja feltehetően a szabadtéri jellemzőkhöz illeszkedik. Meg kell küzdenie az éjjeli madár huhogásaival is, ahogy azt a partitúra fafúvós-szólamaiban szereplő hinaufziehen (felhúzni) utasítások sugallják. Ezt követően a kórus is hozzájárul a minőségi hangzáshoz anélkül, hogy túlzottan finomkodóvá válna.

Miért kéne szőrszálhasogatónak lenni? Túlzottan kritikus volna az, aki nem örülne egy ilyen régi vágású, nagy műgonddal létrehozott, többszörösen felvett stúdiólemeznek, amelyben nyoma sincs a megszokásnak. Csak azon bánkódom, hogy a Fesztiválzenekar forrásaiból valószínűleg már nem sok Mahler jöhet ki. A Nyolcadik szimfónia feltehetőleg nem passzol sem a karmester Mahler-felfogásához, sem a zenekar korlátozott gazdasági lehetőségeihez. A Tizedik Cooke-féle rekonstrukcióját pedig, ha jól tudom, Fischer még soha nem adta elő. Ez a Harmadik viszont kötelező darab.

Az eredeti cikket itt olvashatják el.

A felvétel felkerült a Gramophone magazin legfrisseb toplistájára is, a teljes listát itt érik el!