Szakmai berkekben mindenki tudja Magyarországon, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar az ország legjobb szimfonikus zenekara, sőt honlapjukon az olvasható, hogy a világ első tíz együttese között van a helyük. Érthető tehát, hogy nagy volt az érdeklődés a hétfő esti koncert iránt – még akkor is, ha nem a teljes zenekar jött el, csak egy nagyobb kamarazenekarnyi művész. Bachot, Mozartot és Haydnt hoztak ezúttal, a három nagy szerző viszonylag keveset játszott darabjait. A leginkább feltűnő mégis az volt az első percekben, hogy a zenészek állva szólaltatták meg hangszereiket a cselló és a bőgő kivételével. Ez mostanában trendi a komolyzenében. Hogy a hangzásnak jót tesz-e vagy sem? –én az utóbbi mellett teszem le a voksom. A B-búr szimfóniában mintha lett volna egy kis zavar az elsőhegedű- szólamban, ami persze másnak is betudható (kapkodva elvégzett hangolás, hely idegensége). Jos van Immerseel művészeti vezető láthatóan jól érzi magát ebben a közegben, precíz megfelelően szenvedélyes vezetésével korhűn szólt a darab. A második műben, Mozart C-dúr zongoraversenyben saját, idehozatott fortepianója mellől vezényelte a zenekart. A darab szépen szólt, de a fortepianónak a mai zongorához képest igen erőtlen hangja láthatóan meg lepte a közönséget. De hát, ha ezt kívánja a korhű megszólalása, ám legyen, legalább elmondhatjuk, hogy láttunk hallottunk egyszer ilyen hangszert is és átérezhetjük, amit a korabeli pianisták. A szünet után megtudtuk végre, miért áll vörös bársonnyal bevont kerevet vagy inkább pamlag a színpad sarkán. Miután a jelmezben lévő Marianne Beate Kielland elhelyezkedett rajta, csendült fel Haydn Ariadné Naxosz szigetén című műve. A fiatal norvég énekesnő szép tónusú és erőteljes mezzoszopránja teljesen kitöltötte a termet. Kotta nélkül, nagy biztonsággal énekelte végig a darabot, a minimális színpadi díszletet is megfelelően használta. Egyedül is elérte, hogy korhű operaérzés támadjon a hallgatóságban, ami nagy dolog.