Így fölvezetve némely hallgató úgy gondolhatja, legalábbis imához térdelve kell hallgatnia Bruckner zenéjét..De erre nincs szükség. Bár Fischer kiindulási pontja helytálló (a Bruckner-szimfóniákat nem véletlenül nevezték hangokból épített katedrálisoknak), a karmester impulzusai azonban elviszik Brucknert az égi valóságtól, legalábbis a hűvösebb fajtától. Az itt hallott Bruckner melegebb, emberibb, barátságosabb, már-már derűs. Olyan ez a katedrális, amely mellett ott áll egy bécsi kávéház. A melegség a zenekari játékból fakad. Hogy német szót használjunk: gemütlich ez a játék, meghitt és barátságos, nagyszerű a frazeálás, apró hullámzások, hezitálások tarkítják, amelyek tökéletesen fenntartják a zene folyamatosságát és hangsúlyozzák Bruckner közép-európai gyökereit, amit oly nagyszerű hallani manapság, a mozaikszerűen összerakott zenekarok korában. Problematikus Fischer tempóválasztása, az adagio tétel, amely Bruckner bálványának, Wagnernek állít emléket, Fischernél 18 percig tart, ami semmiség a Sergiu Celibidachénál hallott félórához képest (Celibidachét mindig is a szélsőségek jellemezték). Fischer tempója határozottan alkalmas a fájdalom érzékeltetésére, hiányzik azonban a nagyság. A probléma a fináléban, a legnehezebben kézben tartható tételben válik aggasztóvá. A nyitó allegróban Fischer fantasztikusan felépített előadást generál, egyre növekvő feszültséggel. Itt valami hasonlóra volna szükségünk, ami kapcsolódna a szimfónia leglényegéhez, de a tempó túl gyors. Túlságosan lazán másszuk meg Bruckner hegycsúcsait, és nem jut rá elég időnk, hogy megcsodáljuk a látványt. Frusztrál és a legkevésbé sem juttat el bennünket a vallási eksztázisig. De mégis: hallgassák csak meg Fischer budapesti zenekarának aranyló hangzását. És tényleg nagyon jó náluk a kávé.