Mikor és miért alakult ki ez a belső igénye?

A kultúra mindig is közel állt hozzám. Elsősorban szüleimnek és tanáraimnak tartozom köszönettel, hogy így neveltek. Tanultam zenét kisgyerekkoromban, az első hangszerem a zongora volt, amit nem igazán szerettem, de amikor kiderült, hogy a kiváló matematika tanárom titokban dzsessz zongorista, mind ő, mind pedig a zongora renoméja nagyot nőtt a szememben. Ettől kezdve magam is rajongani kezdtem a kortárs dzsessz iránt, miután növendékévé fogadott. Mint minden valamire való fiatal, a hatvanas években én is zenekar alapítóvá léptem elő, a gimnáziumi társaimmal végigjátszottuk az akkori rock-világ legjobbjainak darabjait a Beatles-től a Rolling Stones-ig. S mivel a zongora nehezen szállítható hangszer, pályamódosítással áttértem a basszus gitárra. A zenélés arra is kiváló célt szolgált, hogy a kötelező katonasági időmből gyakran elengedtek, hiszen profi zenekarként voltak fellépéseink a seregben, de hát a hangszerért haza kellett engedniük. Csak egyetemista koromban hagytam abba a zenélést, mert akkor egészen más dolgok kezdtek érdekelni. Egyébként nem csak a zene, hanem a kultúra sok más műfaja is hamar felkeltette az érdeklődésemet. A kecskeméti Katona József Gimnáziumban kitűnő irodalomtanárom volt, Szekér Imre – sajnos épp tavaly halt meg – később a Forrás főszerkesztőhelyettese. Az irodalom, az olvasás iránti rajongásomat neki köszönhetem.

Az irodája falain pedig rendkívül impozáns kortárs magyar képzőművészeti gyűjtemény látható, finom és jó ízlésről tanúskodik a válogatás. Saját döntés minden alkotás?

Életem része ez a gyűjtés, óriási élvezetet találok benne. A célom soha nem az, hogy minél értékesebb tárgyakat vásároljak, hanem hogy kizárólag a szívemhez közelálló, nekem tetsző anyaggal gazdagodjon a gyűjteményem. Csak olyat gyűjtök, amivel szívesen élek együtt, tehát amit szívesen teszek ki a falakra, oda ahol minden nap láthatom őket.

Ezek szerint a klasszikus zene is az élete fontos összetevője?

Nagyon jó az a tudat, hogy ilyen közel lehetek a Budapesti Fesztiválzenekarhoz minden szempontból. A vezetők szinte mindegyikével, beleértve Fischer Ivánt rendkívül jó, bizalmi és baráti kapcsolat alakult ki. Nagyon boldog vagyok, hogy segíthetek ennek a remek társaságnak, s azáltal, hogy jól ismerem őket, egyre jobban megértem, mit és hogyan tesznek hozzá a folyamatos sikerhez. Ezzel a közelséggel sokkal inkább magaménak tudhatom a zenekart, mintha csak a közönség tagjaként élvezném a zenéjüket, ami persze ugyancsak kiváló dolog.

Honnan datálódik és mióta tart a kapcsolat a BFZ-vel?

Az ámulat, csodálat és lelkesedés szinte a kezdetektől. Bár az első koncerten nem lehettem ott, mert a most harminc éves Fesztiválzenekar éppen egyidős a fiammal. Ő két nappal a híres zeneakadémiai koncert előtt született, így a kétnapos gyereket és főleg az édesanyját nem vihettem volna magammal, én pedig a feleségem nélkül nem járok koncertre. De ezt követően lelkes látogatói lettünk a koncerteknek. Aztán egy koncert alkalmával – miután Asbóth Domonkos ügyvéd barátom, akit nagyon szerettem, s aki éveken át a Budapesti Fesztiválzenekar kuratóriumának vezetője volt, hirtelen, fiatalon meghalt - a kuratórium egy másik tagja megkérdezte tőlem, vállalnám-e a kuratóriumi tagságot. Én boldogan mondtam igent erre a megtisztelő felkérésre, aminek lassan tíz éve.

A civilizált világban ma már nem kérdés, hanem szinte társadalmi kötelesség, hogy aki megteheti, magánvagyonából, vagy mint döntéshozó a közös magánvállalkozásából komoly összegeket áldoz a kultúra támogatására. Nálunk ez a gyakorlat még nem gyökerezett meg a közgondolkodásban. Ön azon kevesek egyike, akik úgy érzik, hogy azért, amit a kultúra nyújt nekik, ők is nyújtani szeretnének valamit a kultúrának. Mi vezette el ide?

Magáról a folyamatról nem tudnék pontosan beszámolni, ami ehhez az elhatározáshoz vezetett. Azt tudom, hogy azt néztem mindenekelőtt, hogy meg tudom-e tenni, megengedhetem-e magamnak, hogy a rendelkezésemre álló anyagi javakból támogatásokat nyújtok. Amikor úgy láttam, hogy igen, nem volt kétely bennem, egyértelmű volt, hogy ezt meg is teszem. Legfeljebb a mérték vethet fel újabb kérdéseket, hiszen a támogatási lehetőség az anyagi lehetőségek egyenes függvénye. Az, hogy valakiben fölmerül-e ez a gondolat, attól függ, hogy mennyire tartja ő maga személy szerint fontosnak a kultúra ügyét, azt hogy létrejöhessenek újabb és újabb élvezhető alkotások, események, stb. Aki számára ez valóban fontos, az már csak azon gondolkodik, hogy hogyan és mennyit tud erre szánni. Hozzá kell tennem, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar nem az egyetlen, amit az irodám támogat. Kuratóriumi tagja és alapító tagja vagyok a szülővárosomban, Kecskeméten működő Bozsó János Alapítványnak is, amely képzőművészettel foglalkozik. Ezen kívül is támogatunk többféle ügyet, nem kizárólag a kultúra területén, hanem például az ELTE, ill. a Pázmány Péter Egyetemeken tanuló diákok nemzetközi pályázataihoz is hozzájárulunk anyagilag. Ezek – azt gondolom – jó célok.

Feltételezem, hogy sokat segít az ember közérzetén is, nemcsak az, hogy megengedheti magának, de hogy meg is engedi az ilyen fajta jótékonykodást.

Persze, ez nagyon is így van, miközben azt is tudnia kell, hogy mivel egy többszereplős ügyvédi irodáról van szó, a döntéseket közösen hozzuk, így hát nem kizárólag én teszek ilyen gesztusokat, hanem minden egyes esetben az irodám többi partnere is. Amire büszke vagyok és örömmel tölt el, hogy a támogatások ügyében osztatlan az egyetértés közöttünk, soha egyetlen ellenvetés nem volt a támogatási döntéseinkkel szemben. A Támogatói Klubbal kapcsolatos további információért látogasson el támogatói oldalunkra.