A Budapesti Fesztiválzenekar április közepén három koncertet ad Dmitrij Kitajenko vezényletével. Az ismert orosz karmester Győri Lászlónak adott interjút.
Manapság szólistáktól és karmesterektől egyaránt elvárják, hogy koncertjeiken hazájuk zenéjét adják elő. Magyar karmesterek szinte kötelezően vezényelnek magyar műveket külföldi koncertjeiken, az oroszok oroszokat, a csehek cseheket. A magyar művészek és Bartók esetében például azt szokták mondani, hogy ehhez a zenéhez - de legalábbis egy részéhez - az kell, hogy az előadónak a vérében legyen a magyar nyelv lejtése és a magyar folklór, ami autentikussá teszi az előadást. Ön nagyon sok orosz művet vezényel, erről árulkodnak lemezei és itt, Pesten is főleg orosz zenét hallottunk eddig öntől. Nem lesz ez másként áprilisban sem. Mit gondol erről a kérdésről? Klisének tartja-e, hogy az orosz előadó hitelesebben vezényel orosz zenét, vagy ön is hisz benne?
Biztos vagyok benne, hogy egy nép jellegzetes mentalitása jelentős szerepet játszik a mindenkori interpretációban, mivel minden országnak és népnek megvan a maga kultúrája, folklórja, megvannak jellegzetes színei, fényei, megvan a maga levegője és klímája. Minden művésznek – függetlenül attól, hogy hangszeres, énekes, netán karmester, szívügye és küldetése, hogy hazája zenéjét népszerűsítse. És ennek érdekében mindig nagyon akkurátusan kell próbálnia és játszania, nem is szólva arról, hogy mindent kell tudnia a műről és a szerzőről. A sikeres előadás és interpretáció lényege azonban nem ez, hanem a tehetség. És ez független a születési helytől. Magyarországról sok nagy karmester származott, Széll Györgytől Fricsay Ferencig, Ormándy Jenőtől Arthur Nikischig, Solti Györgytől Fischer Ádámig és Ivánig, és még sokáig folytathatnám a sort. Ők igazán nemcsak Bartók-produkcióikkal szereztek nevet, hanem Beethovennel, Mahlerrel, Mozarttal és másokkal. És ez jól is van így, mert véleményem szerint minden művésznek joga van hozzá, hogy saját lelkét és intellektusát bármilyen mű szolgálatába állítsa. Rettenetes lenne, ha mindenki csak honfitársait dirigálná, a magyarok a magyarokat, az oroszok meg csak oroszokat. Egyébként Japánból indult el és lassan, fokozatosan Európára is átterjedt az ön által is jelzett rémes szokás, hogy a bécsi karmestertől mindenáron Mozartot akarnak, az orosztól meg Csajkovszkijt, a finnektől pedig Sibeliust És ez tényleg mára szinte kötelezővé vált és nagyon széles körben elterjedt. Ami persze nem jelenti, hogy ne vezényelnék szívesen Sosztakovicsot, Prokofjevet vagy Csajkovszkijt. De nem szabad elfelejteni, hogy kapacitásom és repertoárom nem erre a kis szegmensre terjed ki. Azt gondolom, hogy nekem rengeteg mondanivalóm van Beethovenről, Brucknerről, Straussról és másokról is. Ha egy muzsikusnak kellő tehetséggel rendelkezik, nem szorul rá, hogy specialista legyen, minden zenét meg tud szólaltatni.
Régóta Nyugaton él és dolgozik. Az orosz romantikus zenével – például Csajkovszkijjal – kapcsolatos sztereotípiáink egyike a zene féktelen érzelmi áradása, miközben éppen Csajkovszkij saját zenéjét alighanem sokkal visszafogottabban, már-már klasszikusan szerette hallani. Ennek megfelelően mintha az orosz romantikus zene előadásának lenne egy túláradó orosz, és egy sokkal távolságtartóbb, nyugati hagyománya is. Amikor nyugati muzsikusokkal dolgozik ezen a zenén, mit szokott nekik mondani?
Egy biztos: az orosz zene lényege csak úgy jut kifejezésre, ha ezt az ön által említett külön porció erőt és brutalitást elveszik belőle. És a szentimentalitást is. Ahol a partitúrában forte áll, ott nincs szükség fortissimóra, ahol pedig piano, ott nem kell pianissimo játszani. A lényeg a helyes arányok, az egyensúly tartása. Oroszország nagy ország, rengeteg színe van, rengeteg arca és panorámája, amelyek zenéjében is visszatükröződnek. Én arra ügyelek, hogy a zenélés egyszerű legyen, az előadás során ne essünk túlzásba. Ez az én credóm, teljesen függetlenül attól, hogy a zenekar, amely előtt állok, európai, amerikai vagy éppenséggel ázsiai.
Budapesti koncertjén Rimszkij-Korszakov, Prokofjev, Sosztakovics és Richard Strauss zenéjét vezényli. Orosz zene tehát bőségesen lesz. Hogyan, milyen dramaturgia és logika alapján épül fel a műsor?
Az orosz húsvét az idén április 20-ára, tehát nem sokkal a koncertünk utánra esik. Ez Oroszországban a legnagyobb és legszebb vallási ünnep. Ezért is választottam az Orosz húsvét koncertnyitányt, amelyet olyan ritkán játszanak. Ez egy roppant érdekes mű, tele az orosz-ortodox egyház ismert liturgikus dallamaival. Csodálatos tavaszkezdés a darab. Sosztakovics kilencedik szimfóniája a háború után, pontosabban jobbára még az 1945-ös évben keletkezett. Az ősbemutatóra 1945 novemberében, Leningrádban került sor. A szimfóniát komponáló Sosztakovicsra hatalmas nyomás nehezedett, két tragikus hangú szimfóniája, a hetedik és a nyolcadik után „győzelmi szimfóniát“ vártak tőle. Mindehhez még társult az is, hogy Beethoven óta a kilencedik szimfónia valami különlegeset jelentett a komponistáknak, úgyhogy a szerző önmagától is rendkívülit várt: azt, hogy kilencedik szimfóniája minden korábbi művét felülmúlja. Sosztakovics egy a bécsi klasszikusok világát idéző, briliáns és könnyed elemekkel vegyített darabbal lepte meg a világot. Hogy ennek mi volt az oka? Sosztakovics érzékelte az országban mindenütt, falun és városban egyaránt érzékelhető hangulatot, a háborút követő általános megkönnyebbülést. A második tétel lírai, akár egy románc, a negyedik tétel pedig egyértelmű figyelmeztetés: a zeneszerző óva inti az emberiséget, amit én a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák kontextusában értelmezek: Vigyázzanak, mondja az embereknek, nem jó a világ, újabb tragédia várható. Prokofjev első hegedűversenye bőséges teret hagy a fantáziának, a közönségének és az előadónak egyaránt. Olyan tiszta, olyan makulátlan, világos és friss - „ökológiailag tiszta partitúra“, amely mentes mindennemű brutalitástól. Derűs, jó hangulatú az elsőtől az utolsó hangig. Nem volt éppenséggel könnyű sorsú darab, hiszen elkészülte után még hét évig a fiókban hevert, mígnem aztán 1923-ban Marcel Darrieux Serge Koussevitzky vezényletével bemutatta. Ha megszólal a mű, úgy érzem, a tavasz hangja szól a pódiumon. Ez Prokofjev legnapsugarasabb és leglíraibb zenéje. A Scherzo tétel humorával és groteszk vonásaival óraműre emlékeztet. A műsor legvégén pedig – sok kollégámhoz hasonlóan az idén – Richard Strauss 150. születésnapjáról szeretnék megemlékezni. A Rózsalovag-szvitet választottam erre a célra és örömömre szolgál, hogy a koncert végén egy kicsit kikukucskálunk az orosz zenén túlra is.
Ön Bécsben is tanult, nem is akárkinél: Swarowsky osztályába járt. Swarowsky kivételes mester volt, Abbadótól Mehtáig és a Fischer-fivérekig, Ádámig és Ivánig rengetegen tanultak nála, akik később nagy nevet szereztek a karmester-szakmában. Ön szerint mi az, ami kitünteti önöket, ami közös önökben, Swarowsky-növendékekben?
Bécsben valóban Swarowskynál és Karl Österreichernél tanultam. Swarowsky páratlanul nagy koponya volt, hihetetlenül érdekes karmester és tanár, különösen ami az elemzést, a mű felépítését, az egyensúlyokat és a formát illeti. Mielőtt Bécsbe kerültem volna, nagyon kevéssé fókuszáltam ezekre a területekre. Swarowsky úgy tekintett egy-egy sikerült interpretációra, mint egy épületre, és - ennél a hasonlatnál maradva - azt vallotta, hogy egy háznak nem szabad sem jobbra, sem balra dőlnie, stabil, megbízható alapokon kell állnia. A tőle kapott impulzusokért nagyon hálás vagyok Swarowskynak. Österreicher pedig a Bécsi Filharmonikus Zenekar tagjaként nagyon tapasztalt zenekari muzsikus is volt. Nagy súlyt fektetett az olyan gyakorlati elemekre, mint az ütéstechnika, az átmenetek megoldása és a helyes tempóválasztás. Személyesen ismert egy sor nagy előadót, karmestert, és szívesen osztotta meg élményeit, sokat mesélt saját tapasztalatairól. Swarowsky és Österreicher tökéletesen kiegészítette egymást, csodálatos kettőst alkotott.
Rengeteget vendégeskedik különböző zenekaroknál. A BFZ-vel is hallhattuk már. Minden zenekarnak megvannak a maga személyiségjegyei. A Fesztiválzenekart milyennek látja?
Rendkívüli képességű muzsikusok játszanak benne, akik ráadásul már az első próbára tökéletesen fölkészülten érkeznek és hihetetlen intenzitással és nagy energiákkal dolgoznak. Türelmesek, szívesen dolgoznak a részleteken és érezhetően azon vannak, hogy még jobban játsszanak. Aztán meg kíváncsiak az új, ismeretlen művekre. A rutin vírusa valahogy elkerüli őket. Nagyon találó a nevük. Velük dolgozni felér egy ünneppel.
