Váradi Júlia: A fiatal generáció egyik legizgalmasabb tehetségeként említi a nemzetközi zenekritika. Mikor és hogyan kezdődött ez a karrierje? Mikor derült ki, hogy ilyen tehetséges szoprán énekes?

Rowan Pierce: Nagy szerencsémre több amatőr zenész is van a családomban. Én magam is fuvoláztam, zongoráztam, csellóztam és énekeltem gyerekkoromban. A szüleim és a bátyám is hangszeren játszottak, így mindig volt zene a házban. Hétéves koromban kezdtem el énekórákra járni, és soha nem hagytam abba! Egy kis közösségben éltem Anglia északkeleti partvidékén 21 éves koromig. Nem volt sok profi zenélés, de minden, amit csináltunk, ünnepnek számított, mert nagy élvezetet tudtunk nyújtani a környezetünknek. Nem kritizáltak, csak arra bátorítottak, hogy folytassam a zenélést, nem számított, hogy mit játszom. Nagyon jól éreztem magam, amikor örömöt szerezhettem a zenével a környezetemnek. Soha nem volt ez magányos tevékenység számomra. Már egészen fiatalon átéreztem, hogy ha folyamatosan tanulok és fejlesztem a zenei tudásomat, akkor egyre nagyobb élvezetet jelent. Londonba költöztem, s hat évig tanultam a Royal College of Musicban. Ott szereztem olyan barátokat, akikkel később szoros szakmai kapcsolatokat építettem. Így indult énekesi karrierem.

V. J.: Az Angol Nemzeti Opera a világ egyik legismertebb színpada. Milyen érzés, hogy ennek a kollektívának fontos tagja lett?

R. P.: Szerencsés voltam, hogy a konzervatórium elvégzése után az ENO fiatal művésze lehettem. A Colosseum színpadán énekelve, akárcsak a Zeneakadémián, mindenki inspirált, aki mellettem állt a színpadon. Ez egy hatalmas történelmi múlttal rendelkező hely, amely sok zenészt méltán elvarázsolt már az évtizedek, sőt, évszázadok során. Megtiszteltetés a nyomdokaikba lépni. Sajnos a társulatnak rövidesen el kell költöznie Londonból a művészeti megszorítások miatt. Óriási kár, hogy az utánam jövőknek nem lesz olyan lehetőségük, mint nekem, hogy egy különlegesen sikeres társulattal léphessenek színpadra. Ki tudja, mi lesz az utánunk jövők sorsa. Nagyon hiszek abban, hogy az operajátszásnak és általában a zenélésnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie, és az, hogy az operákat annak az országnak a nyelvén énekeljük, ahol éppen tartózkodunk. Jó látni, hogy a szövegre adott azonnali reakciók hogyan alakulnak a történet kibontakozásával minden este. A gyerekek számára is csodálatos, hogy azonnal megértik, mit akar kifejezni a zene. Nagyon jól éreztem magam ebben a csapatban és nagyon bízom benne, hogy nem esik majd szét a társulat.

V. J.: Vannak-e különösen kedvelt korszakai a zenetörténetnek, amelyekből a legszívesebben választja ki az előadandó dalokat?

R. P.: Azt kell mondanom, hogy a zene legtöbb korszakát szeretem a nagyon korai énekektől a jazzig és a mai új kompozíciókig. De a leggyakrabban a 17-18. század zenéjét éneklem korhű formában. Ez a repertoárnak egy olyan része, amely igazán közel áll hozzám. Szerencsére ezen a területen sok lehetőség adódik arra, hogy baráti hangszeres csoportokkal dolgozzam együtt, s így énekesként részt vehetek a zenei alkotásban, nem csak, mint szólista vagy narrátor. Miközben a szívemben a 20. századi angol dalok is helyet kaptak. Olyan zeneszerzők dalait énekelve nőttem fel, mint Ivor Gurney, Edward Elgar, Armstrong Gibbs, Michael Head és Ralph Vaughan Williams. Ők gyakran olyan gyönyörű szövegeket választottak, amelyeket igazi öröm felfedezni és egy zongoristával előadni. Ha a hangom alkalmasabb lenne jazz standardek éneklésére, akkor azt is szívesen csinálnám, de ismernem kell a határaimat. Hatalmas élvezetet nyújt számomra minden műfaj hallgatása.

V. J.: Úgy tudom, a barokk repertoár különösen kedves a számára. Mit nyújt Önnek a barokk zene?

R. P.: A barokk zene egy különleges mozgásvilágot nyit meg számomra a zenében. Van formája, anélkül, hogy olyan szigorú lenne, mint az előtte, vagy az utána következő korszakok. Azt hiszem, leginkább a rugalmassága teszi számomra annyira izgalmassá. Minden egyes frázisban tudni kell, hogy hol van benne a tánc. A barokk zeneszerzők hihetetlenül sok színnel és harmóniával kísérik a szöveget, akár földhözragadt, akár játékos témáról van szó. Nekem gyakran úgy tűnik, hogy a barokk kor zenéjében kevésbé van hierarchia a szólisták és az együttes között. Az alsó és a felső rész egyformán fontos, és minden, ami a kettő között van, megkapja a maga részét a rá sugárzott „napfényből”!

V. J.: Budapesten a BFZ karácsony előtti koncertjén egy Hasse nevű, részben elfeledett operaszerző áriáját is énekli. Mit kell tudni Hasse operáiról? Azt olvastam, hogy több mint ötven operát komponált. Milyenek ezek?

R. P.: Most énekelek először Hasse-áriát, úgyhogy én is felfedező úton vagyok. A librettista Metastasióval való kapcsolata nagyon érdekes. Hasse úgy kezdte a zeneszerzői pályafutását, hogy jelentős erőfeszítéssel adaptálta a szövegeket. Ahogy fejlődött, kezdte az írásokat egyre inkább eredeti formájukban felhasználni, a szerzői szándékhoz igazodva. A páros aztán egyre több elismerést aratott a hosszú éveken át tartó együttműködéssel. Gyakran Hasse volt az első zeneszerző, aki Metastasio egyes szövegeit megzenésítette.

V. J.: Händel "Since that fateful day" című kantátáját is énekelni fogja, amely egy szerelmi történetről szól. Kérem, meséljen erről a kantátáról!

R. P.: Ez egy világi kantáta. Chloris gyászolja szerelme, Thyrsis halálát. Egy kissé kínos fordulat során kiderül, hogy Thyrsis nem érez ugyanúgy Chloris iránt, sőt, ki is gúnyolta őt. Halála után a lány elképzeli, hogy a pokolban bűnhődik viselkedése miatt, és az alvilágba utazva keresi őt. Halálában a férfi még mindig elutasítja a lányt, aki tudni akarja, miért. Szomorúsága és haragja ellenére úgy dönt, hogy elviszi a férfit a tűz elől az elíziumi mezők békéjéhez. A szöveg egy olyan kijelentéssel zárul, amely nagyjából azt mondja, hogy ha már nem láthatod a fényességet, legalább elképzelheted. Valóban mámoros szerelemről van szó!

V. J.: Találkozott már Sigrid T’Hooft-tal, aki oly sokat tud a barokk gesztikáról? Hogyan készül a mozdulatok megtanulására?

R. P.: Még nem találkoztam Sigrid T’Hooft-tal, de nagyon várom már, hogy vele dolgozhassak. Ugyanúgy készülök a zenére, mint mindig, bár előfordulhat, hogy más koncerteken inkább narrátori szerepben énekelek egy ilyen kantátát a partitúrával. Ez egy új kihívás lesz számomra, de úgy gondolom, hogy nagyban javítja majd a mű előadását, és remélhetőleg segít az érzelmi megértésben, sőt a cselekményt is közelebb hozza a közönség számára.