A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényelte vasárnapi hangversenyén nem volt szükség 3 D-s szemüvegre, a karmester és zenekara olyan eleven, színpompás háromdimenziós hangzuhatagokat hoztak létre, hogy az ember olykor alig tudta megállni, hogy be ne húzza a nyakát. Papíron az a műsor, amelyet a zenekar az Avery Fisher Hallban játszott, Sosztakovics mutatós, habos, varieté-zenekarra írott Jazz-szvitjének részletei, Rachmaninov csokoládés-desszert 2. szimfóniája és Bernstein könyv-ihlette Szerenádja nem kecsegtetett meglepő felfedezésekkel. Ám a holland hegedűművésznő, Liza Ferschtman annyi kifinomult szépséget és karaktert vitt a Bernstein-darab hegedűszólamába, és a zenekar architektónikus ereje olyan mértékben nagyította fel Rachmaninov romanticizmusát, hogy a koncert valósággal revelációnak tűnt. A zenekar telt, nagyvonalú hangzását a bőgők adják. Míg más együttesek esetében megszoktuk, hogy a pódium szélére száműzik őket, Mr. Fischer éppen ellenkezőleg, megemelt dobogókon helyezi el őket, a többiek mögött, ahol – akárcsak valami nagy és erős báty támogatják a többi muzsikust. A hangzást meghatározza az elsőosztályú első-hegedű szólamfényes, ragyogó hangja, a rezek tekintélyes, nemes harsogása és meghatározzák a fafúvók egyéni színei, köztük is Clément Noël emlékezetes, lélekkel teli angolkürt szólója. Mindazonáltal végeredményben ez Fischer Iván műve, aki 1983-ban alapította meg zenekarát, és azóta él szimbiózisban muzsikusaival. Ez az első pillanattól kezdve világos volt, attól fogva, hogy a karmester beintette Sosztakovics indulóját, miközben még be sem lépett a pódiumra , éppen hogy csak megjelent az ajtóban, rámosolygott a műsorfüzetek elpakolásával foglalatoskodó közönségre, és a karmesteri emelvény felé lépdelve bátorította őket, hogy végigtapsolják a parodisztikusan harcias zenét. Liza Ferschtman lézersugár-pontossággal és intenzitással játszotta Bernstein - Platon öt dialógusán alapuló - Szerenádját. Hegedűhangja az első tétel hosszú frázisaiban olvadó volt és fénylő. A Rachmaninov-szimfónia teljes, egyórás, húzás nélküli változatának előadásában Fischer Iván ismételten bebizonyította, hogy milyen érzéke van az időzítéshez, és a fokozáshoz, és megmuattta azt az intuitív képességét, amellyel néhány fürge gesztussal tud megformálni, megállítani, majd hagyni lecsengeni egy frázist. Ebben a szégyentelenül romantikus műben Fischer ügyesen rátalált az érzelmek túlhangsúlyozása és az szégyenlős visszafogott, öncenzúra közötti keskeny ösvényre. A lassú tételben teljességgel hagyta kibontakozni a vágyódást, de a klarinét arisztokratikusan visszafogott és tiszteletreméltóan egyszerű szólójával azonnal meg is válaszolta az epekedő dallamot. A sok nagy vonós portamento, amelyben az egyik hang átcsúszik a másikba, minden egyes alkalommal önálló karaktert kap: sóvárgást, habozást vagy mélabút fejez ki. Ráadásként a zenekar eljátszotta Leoy Anderson „Blue Tango”- ját, egy adag gyógyhatású, fesztelen humorral zárva a koncertet. nytimes.com