A Fischer Iván vezette Budapesti Fesztiválzenekar koncertjei gyakran túlzottan rafináltnak tűnnek, pedig nem azok: miért volna különcség, ha valaki ráveszi a közönséget, hogy gondolkodjon is arról, amit hall?
Ez az este végig Bartókról szólt. A részben tanár, részben mesemondó Fischer először beszámolt a zeneszerző lelkes népdalrögzítéséről a vidéki Magyarországon, és le is játszott párat e felvételek közül. A termet éneklő parasztok és iskolás lányok magányos hangjai töltötték be, évszázados fonográfrecsegéssel fűszerezve. Ezt követően megelevenedtek a népdalok a torokból doromboló Sebestyén Márta jóvoltából, akit a hagyományokhoz híven egy a zenekar tagjaiból alakult trió kísért. Ezután – csak mindezek után – következett Bartók zenekari feldolgozása e dallamok némelyikéből: az 1933-ból való, kétrészes Magyar parasztdalok. Ha elsőre az volt a benyomásunk, hogy túlságosan is csiszolt a zenekari feldolgozás, ezt az érzést félresöpörte a muzsikálás lendülete és a bartóki invenció erőteljessége.
A fő műsorszám Bartók egyfelvonásos operája, A kékszakállú herceg vára volt. Fischer mondta el a prológust, a bekúszó zenekari bevezetést a háta mögül vezényelve. Majd átadta a történetmondást Komlósi Ildikónak, az érett hangú és szenvedélyes Juditnak, illetve Cser Krisztiánnak, akinek mély, bársonyos basszusa vészjósló gyengédséget és freudi meghasonlást árasztott a címszerepben. A zenekar kerülte a határozott színeket, s inkább az együttes izzásra ügyelt. A parázs az ötödik ajtó kinyitásakor kapott lángra, s érte el a lobogó tetőpontot egy olyan estén, amely nem különcködő volt, hanem gondolatébresztő és szívderítően élvezetes.
