Gérard Korsten, a nemzetközi hírű karmester lassan úgy jár Budapestre, mintha hazajönne. Sok magyar zenekart vezényelt már, a Budapesti Fesztiválzenekart (BFZ) most épp hetedszer. Fischer Ivánról és a BFZ muzsikusairól úgy beszél, mintha a családtagjai lennének, akiknek érti és érzi nemcsak a kézmozdulatait, de a lelkét is. December 8-án és 9-én a Müpában lépnek fel együtt. Interjú.
Rendhagyó programmal áll a budapesti közönség elé december 8-án és 9-én. Egy ritkán játszott nyitány és egy klasszikus szimfónia mellett az igen népszerű amerikai zeneszerző, John Corigliano Oscar-díjas filmzenéje is megszólal.
Gérard Korsten: A vörös hegedű zenei világa egészen különleges. Amikor Fischer Ivánnal a budapesti hangversenyek programjáról beszélgettünk, felvetődött, hogy Sipos Gábor, a BFZ kiváló hegedűművésze, a Végh Sándor Verseny egyik győztese eljátszaná azt a darabot, amivel nyert. A Vicenzai Operafesztiválon, ahol megnéztem Ivánék előadásában Verdi Falstaffját, találkoztam Gáborral, aki az apró szállodai szobámban eljátszotta nekem A vörös hegedűt. Nem ismertem ezt a darabot korábban, de lenyűgözött. Sokszor vezényeltem kortárs zeneműveket és sok olyan is volt köztük, amelyek egyáltalán nem érintettek meg. Bár a zenekar számára egyáltalán nem könnyű préda, és nagyon sokat kell vele dolgozni, a darab rendkívül közönségbarát. Nagyon örülök, hogy vezényelhetem, pláne, miután megnéztem a csodás filmet és elolvastam a tragikus történet hátterét is az elvesztett feleségről és gyermekről.
A koncerten a klasszikus repertoárból Schumann 2. szimfóniáját hallhatjuk. A vörös hegedű után könnyű lesz visszahelyezkedni Schumann korába?
G.K.: Én ebben nem látok semmi nehézséget. A zenetörténet egymásra épülő lépcsőfokokból áll, minden zeneszerző magában hordozza a korábbi korok zenei üzeneteit. Így attól, ha különböző korok muzsikája egy programba kerül, csak mozgalmasabbá, színesebbé válik a koncert. Schumann 2. szimfóniája nagyon közel áll hozzám, talán ezt is tartom a legszebbnek – nem véletlen, hogy ezt vezényeltem a legtöbbször. Vonz a pozitivizmusa, amely annak ellenére kiérezhető belőle, hogy jól tudjuk, Schumann ennek megírásakor mély depressziótól szenvedett. A darabból ez egyáltalán nem derül ki, épp ellenkezőleg, mindegyik tételéből az élni akarás és az élet szeretete sugárzik. Erősen érezhető Bach hatása, mindjárt a nyitótételben egy Bach-korált hallunk, amely visszatérő motívumként van jelen. Azért is kedvelem, mert boldogságot áraszt, és a zenekar számára is élmény eljátszani, a sok trükkel együtt, amelyeket a szerző elrejtett a darabban.
Lehetséges, hogy Schumann épp a depresszióját akarta gyógyítani ennek a műnek a megírásával? Terápiás céllal született?
G.K.: Egészen biztos. Meggyőződésem, hogy ezekkel a zenei momentumokkal próbálta meggyőzni magát annak az érzésnek az ellenkezőjéről, amit akkor épp átélt. A zene gyógyító hatására ez a szimfónia kiváló példa.
Egy nagyon ritkán játszott nyitánnyal indul a koncert. Miért erre esett a választása?
G.K.: Noha Carl Reinecke és a Manfréd király legendája nem igazán ismertek, engem épp ezért izgatnak. Nagyon régen vezényeltem már Reineckét, az is ritkaságszámba ment. Egy korábbi munkám során alaposan utánanéztem, mi kötötte össze Mendelssohnt Reineckével, és kiderült, hogy Reinecke Mendelssohnnal és Schumannal együtt tanult zenét. Mendelssohn a Lipcsei Gewandhaus Zenekar vezető karmestere volt, majd Reinecke követte ezen a poszton – mindvégig szoros barátság volt köztük. Azt is megtudtam, hogy Schumann 2. szimfóniáját Mendelssohn vezényelte a lipcsei együttessel. A három zeneszerző élete szorosan összekapcsolódik, ezért is szerepel Reinecke és Schumann is a mostani programban. De van még valami, ami miatt nagyon jó választásnak tartom ezt a nyitányt. Olyan hangzást kíván, különösen a vonósoktól, aminek a megvalósítására a Fesztiválzenekar muzsikusai a legalkalmasabbak. Mindeközben nagyon komoly munkát igényel a zenekar tagjaitól, hogy a közönség számára érzékelhetővé tegyék ezt a különös hatást.
Mióta dolgozik együtt a BFZ-vel?
G.K.: Még viszonylag fiatal voltam, amikor az a szerencse ért, hogy Fischer Iván bizalmat szavazott nekem, és megengedte, hogy vezényeljem a zenekarát. Azonnal beléjük szerettem, azóta pedig nagyon sokszor átélhettem ezt a csodás érzést. Szinte a családomnak érzem a muzsikusokat, akikkel együtt igazán szép dolgokat tudunk létrehozni. Az a légkör, amely ezt a zenekart körüllengi, semmihez sem hasonlítható, ez vonz ide hosszú évek óta, újra meg újra.
Szereti a nehéz feladatokat?
G.K.: Az egyetlen vezérelvem, hogy nem kötök kompromisszumot. Csak a tökéletesen jóval vagyok elégedett. Legyen az opera, vagy egy jól ismert nagyzenekari előadás.
Gyakran hazajár Dél-Afrikába, ahol született. Amikor ott vezényel, másra kell koncentrálnia, mint pl. Európában, vagy az amerikai közönség előtt?
G.K.: Épp a múlt héten jártam otthon. Szeretek Dél-Afrikában muzsikálni, mert a közönség sokkal spontánabbul és természetesebben fogadja be a zenét, mint máshol a világon, és a muzsikusok is ösztönösebben játszanak. Hogy ez miért van így, nem tudnám megmondani, de mindig örülök, amikor ezt átélem. Lehet, hogy az az oka, hogy sokkal több a problémájuk a saját életükkel, a környezetükkel, a politikával, a szegénységgel, a korrupcióval, a bűnözéssel. Ezért megtanulták, hogy a legkisebb jónak is tudjanak örülni. Sokkal optimistábbak az európaiaknál, többen hisznek abban, hogy a helyzet jobb lesz és nem rosszabb.
