A Concertgebouw zenekara Fischer Iván mesterdirigens keze alatt új mércét állít föl a Wagner-játékban. A gigantikus zenekari létszám ellenére kamarazenei könnyedséggel, rendkívül áttetszően és a gondos tempóválasztásnak köszönhetően remek drámai feszültséggel játszottak. Öt órán át. Ami jó is, mert a drámai feszültség Wagner utolsó operájában nem a cselekményben rejlik. Ellenkezőleg. Klingsor elragadta Amfortastól a szent dárdát, s a királyt azóta egy seb gyötri, amely nem akar begyógyulni. Csak egy tiszta balga hozhatja vissza a dárdát, csak ő hozhat megváltást és állíthatja vissza a Grál rendet. Ami Nagypénteken meg is történik. A legizgalmasabb dolgok azonban már az opera kezdete előtt megtörténtek. Kundry kinevette a megfeszített Jézust, Klingsor önkasztrációt követett el, miután hiába kérte felvételét a grállovagok közé, Amfortas pedig hagyta magát elcsábítani. Mindezt hosszú monológokban közlik a hallgatósággal, ami a Parsifalt Wagner legstatikusabb operájává teszi. Valójában a szereplők egyikében sem megy végbe fejlődés. Amfortas és Kundry szeretnének megszabadulni az örökké tartó szenvedéstől, a grállovagok, Gurnemanz-cal az élen, leginkább csak együttérző tanúi a történéseknek, Klingsor pedig a bűnt testesíti meg. Még Parsifal, a tiszta balga sem fejlődik: ő vagy tudatlan, vagy minden-tudó. A változás Kundry csókjával következik be – ahogyan egyetlen harapás a paradicsombeli almából elegendő a tudás megszerzéséhez. A Klingsorral való harc ezután már csak formalitás. Szenvedés. Megváltás. Tisztaság. Önfeláldozás. Súlyos fogalmak, amelyek a Parsifalban hangsúlyosan keresztény konnotációval bírnak. Nietzsche iszonyodott ettől, és Wagner figuráit páciensek gyülekezetének, a zeneszerzőt pedig „Isten hasbeszélőjének” nevezte. Noha számos mai rendező szinte görcsösen igyekszik kikerülni a vallásos utalásokat a buddhista vagy pacifista elemek hangsúlyozásával, Pierre Audi azonban az előbbieket éppenséggel kiemeli. Amfortas szenvedése Amszterdamban jóformán keresztrefeszítésnek tűnik, annál is inkább, hogy a Grál itt vérrel összekent szemfedőként jelenik meg. A második felvonásban nincs varázslatos virágoskert, hanem pont egy Grál alakú tükör, amely szépséges vizuális effektusokkal szolgál. A harmadik felvonás szertartása leginkább egy feketemisére hasonlít, nyers kontrasztot alkotva az azt közvetlenül megelőző jelenettel, Parsifal lábának megmosásával és felkenésével. Kundryt pedig már nem halljuk többet – a záró részben már összesen ennyi szövege van: Dienen! Dienen! (Szolgálni! Szolgálni!) Anish Kapoor egyszerű, de kevéssé látványos díszletei nagyon hatásosak, ám figyelemre méltóan rosszul voltak megvilágítva, pedig Jean Kalman tucatnyi pazar produkciót jegyzett már. És noha Pierre Audi a nagy vonalak embere, ez pedig már a hatodik Wagner-rendezése, mégsem sikerül a Ringgel, a Trisztán és Izoldával, a Tannhäuserrel és a Lohengrinnel való hasonlatosságokat vizuálisan érzékeltetni. De hát mit számít mindez egy ilyen zenekar, az egytől egyig kiváló szólisták és az önmagát felülmúló kórus mellett? Ritkán hangzott ilyen gyengéden a „Höchsten Heiles Wunder! Erlösung dem Erlöser”. Martin Wright karvezető, aki ezzel a produkcióval mondott úcsút Amszterdamnak, a végén szinte ámulva állt ott, mintha rájött volna: „Ennél jobban úgyse lehet”.