Fischer Iván imád történeteket mesélni. A magyar karmester habozás nélkül mikrofont ragad a koncertjein, ahogyan a szeptemberi Luzerni Fesztiválon is tette, ahol Bartók Csodálatos mandarinját mutatta be. A közönség ugyanúgy csüggött a szavain, mint a bámulatosan éles és ugyanakkor nagyon kifejező karmesteri pálcáján. Fischer Iván? Nos, ő volt az, aki 1983-ban megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. Annak idején, a kommunista rendszerben lehetetlen vállalkozásnak tűnt vadonatúj zenekart alapítani. Fel is kavarta vele a vizet. A politika nem nézte jó szemmel Fischert és „bandáját”. De ők kitartottak, és a Budapesti Fesztiválzenekar elismerést szerzett magának, mára pedig a magyar zenei élet zászlóshajója lett. A brit Gramophone magazin világranglistáján 2008-ban a zenekarok között a kilencedik helyet érte el. Hatvankét évesen Fischer semmit sem vesztett a lendületéből és kalandvágyából. A portugál zongorművésznővel, Maria João Piressel közös svájci turnéjuk előestéjén felidézi Budapest és Bécs között töltött tanoncéveit, amikor kialakultak erőteljes meggyőződései. Le Temps: Mi vitte rá harminc évvel ezelőtt a Budapesti Fesztiválzenekar megalapítására? Fischer Iván: Pályafutásom elején olyan szerencsém volt, hogy nagy sikereket értem el karmesterként. De hamarosan nagyon unalmasnak találtam a hagyományos zenekarokat. A muzsikusok nem művészként dolgoztak: munkahelynek fogták fel a zenélést. Világos utasításokat követtek, „forte”, „piano”, „lágyan”, és így tovább. Az ember megköszönte nekik, és viszontlátásra a következő koncerten. Úgy éreztem, valami nem stimmel. LT: Milyen zenekart álmodott magának? FI: Azt akartam, hogy mindenki érzelmileg bevonódjon, kreatív legyen, mintha egy nagy kamarazenei együttes volnánk. Nem elég szabályoknak engedelmeskedni; a kotta olyan, mint egy gyorsírás. Színek százaira van szükség, hogy egy partitúra életre keljen. LT: Az édesapja szerettette meg önnel a zenét? FI: Az ő hatása meghatározó volt. Ő a színházi miliőben csinált karriert. Sokat komponált Shakespeare- vagy Csehov-darabokhoz. Egy kis zenekart vezényelt és a színészekkel dolgozott. Amikor a 30-as években Magyarországon is megerősödtek a nácik, apám, sok zsidóhoz hasonlóan, elveszítette az állását. Veress Sándor komponistának köszönhette, hogy túlélte a német megszállást. Budapesten, egy földalatti szálláson bújkált, amit Veress talált a számára. Sokat köszönhetünk Veressnek, aki 1949-ben Svájcban telepedett le, itt tanított 1992-ben bekövetkezett haláláig. LT: Az ön egyik tanára Bécsben Hans Swarowski volt. Ön nem félt tőle? FI: Száraz, dogmatikus ember volt, nagyon ragaszkodott a formákhoz – még az óráinkon is csokornyakkendőt viselt. Az ifjú karmesternövendékek csak ültek és jegyzeteltek, míg ő előadta, hogyan kell elemezni egy partitúrát. Az ő tanítási módszere ma már divatjamúltnak számítana. De ő még ismerte Richard Strausst, Webernt és a Schönberg családot – egy fantasztikus hagyomány letéteményese volt. LT: És mit tanult másik bécsi tanárától, Nikolaus Harnoncourt-tól? FI: Amennyire Swarowski nagyon tényszerű és pragmatikus volt, Harnoncourt annyira mindig a darab mögött rejlő gondolatot kutatta. Számára a zene nem pusztán hangok sora volt, hanem érzések, gondolatok, eszmék nyelve; vagyis ha egy komponista leír egy bizonyos hangsort, annak mindig van egy üzenete, s azt előbb meg kell fejteni, majd átadni. LT: Hogyan zajlottak nála az órák? FI: Nagy filozófiai vitákra emlékszem. Egy alkalommal én voltam a kísérleti nyúl, csellóznom kellett. Harnoncourt azt állította, hogy egy hang csak egy másikkal való kapcsolatában lehet szép. Én tehát eljátszottam egy hangot a csellón, igyekeztem a lehető legjobban játszani. Mindenki azt mondta, hogy szép volt, de Harnoncourt rámutatott, hogy ezzel a hanggal egy egész történetet meséltem el, halkan kezdtem, azután adtam hozzá egy kis vibratót, utána csökkentettem a vibratót, hangosabban játszottam, stb. LT: Az ön interpretációi Harnoncourt hatását hordozzák. Ön modern és régi hangszeres előadásokat egyaránt vezényel. FI: Én Harnoncourt-t talán minden más karmesternél jobban csodálom. Nagyon sokat köszönhetek neki, még ha a zenei megközelítésünk különbözik is. Harnoncourt számára fontos, hogy megmutassa, a hagyomány miatt rosszul értettek meg egy művet, és az interpretációival bizonyítani akar valamit. Én semmit nem akarok bizonyítani – egyszerűen csak szeretnék közelíteni a zeneszerző elképzeléséhez. LT: Ön nemcsak vezényel, de rendez is operákat, például a Don Giovannit és a Figaro házasságát. Netán haragban van a mai rendezőkkel, akik túllépnek bizonyos határokat? FI: Nem, csak ma az a probléma az operával, hogy a rendező újítónak tartja magát, és a 18. századi művet közelíteni akarja a mai közönséghez. A karmester pedig a maga részéről a lehető leghűségesebb próbál lenni a partitúrához – mint egy pap. Tehát van egy újító és egy pap, aki kétfelé húzzák a produkciót. Szerintem ez így nem tartható: egység kell, nem kettősség. LT: Melyik a legszebb zenekar, amelyet valaha vezényelt? FI: Számomra a Budapesti Fesztiválzenekar a világ legjobb zenekara. De ez olyan, mint egy család. Ha például összehasonlítom a berlini Konzerthaus zenekarával, amelynek most a főzeneigazgatója vagyok, úgy érzem, náluk őrültebb szellem uralkodik. Én radikálisabb karmester vagyok, mint mások. FI: Hogy érti azt, hogy radikális? LT: A mesterségbeli hozzáállásról van szó. Eszmecsere, megosztás, egymás meghallgatása. Hogy ne csak üljenek a széken és leríjon az unalom az arcukról, ahogyan a pályám elején annyiszor láttam. Fischer Iván, Maria João Pires és a Budapesti Fesztiválzenekar, A Sankt-Galleni Tonhalléban október 25-én, a zürichi Tonhalléban okt. 26-án, a berni Kulturcasinóban okt. 27-én, a genfi Vicotria Hallban október 28-án.