A Budapesti Fesztiválzenekar október 15-án a bécsi Konzerthaus színpadán olyan Brahms-programot adott elő, amelyet a magyar közönség még nem hallhatott. A D-dúr hegedűverseny szólóját Nikolaj Szeps-Znaider játszotta, a szimfóniák közül pedig a harmadik került terítékre. Az este olyan páratlan sikert hozott, hogy még a koncertetikettre kényes bécsi közönség is tapsra ragadtatta magát a versenymű egyik tételszünetében. Két sajtókritikából idézünk.
A koncert egy bécsi Brahms-sorozat harmadik, utolsó előtti felvonásaként hangzott el, hiszen a BFZ februári turnéján a B-dúr zongoraversenyt és a 2. szimfóniát, májusban pedig Brahms a-moll kettősversenyét és 4. szimfóniáját megszólaltatta már a Konzerthausban.
A Die Presse cikkét jegyző Jens F. Laurson elsősorban a „mesterségbeli tudás diadalát” dicséri „a hatásvadászat” felett. A kritikus szerint a „karmestershow és szemkápráztatás nélküli” előadás már a versenyművel megmutatta erényeit. „Fischer és Znaider minden édeskésséget kerülve, nagy adag romantikus szabadsággal értelmezték a versenyművet, rugalmas frazeálással és nagyvonalú glissandókkal – a zenekar hangzásának sötétes árnyalataira építve: inkább szárnyalóan, mint sziporkázóan, nem annyira feszültségre, mint inkább rugalmasságra törekedve. Még az oboától is, amely a második tételben eljátszhatja az este legszebb melódiáját, színtiszta, minden érzelgősségtől mentes lírát kaptunk.”
Laursonnak a koncert második felében elhangzó szimfónia sem okozott csalódást. „A ritmikailag trükkös Harmadikban Fischer és a zenekar ismét bebizonyítja szuverenitását. Minden nagyobb felhajtás nélkül indulunk az Allegro con brionak. Az eltolt lüktetés, amit a másodhegedűk az elsőhegedűk ellenében tartanak ki, csodálatosan érvényesül, köszönhetően a »német« zenekari elrendezésnek is, amely szerint valóban szemben is ülnek az első hegedűszólammal. Élvezettel pengetik a bőgők is ezt a lebegő ritmust, ha nem éppen vad húzásokkal hajtják előre a zenekart.”
A Bachtrack zenei portál ötcsillagos értékelésében szintén a zenei felfogás arányosságát méltatja. Fischer Iván „szívszorító előadást vezényelt le, amely célratörő volt, de nem túl akarnok, gyengéd, de mégis fenntartotta a zene áramlását; az interpretáció egyszerűen szólva rábízta magát a partitúrára. Fischer gesztusai is szelídek voltak, közös játékra hívták a zenészeket, az ütemet is szelíden tartotta fenn hosszú pálcájával; minden agresszió az időnként ökölbe szorított baljára korlátozódott.” A szimfónia előadása tételről tételre ragyogtatta fel a mű mélységeit. Az első tételben a karmester „minden visszatérésnél csavart egyet a nyitóakkordon, egyre tovább feszítve a drámai hatást”, aztán „az Andantét engedte lélegezni, fenntartva közben az ütemet, a lírai harmadik tétel pedig gyönyörűen gördülékeny maradt – minden szirupos édeskésség nélkül, hogy a finálé viharosan robbanjon ki, mielőtt megszelídülve eljut a megérdemelt feloldásig.” A kritikus, Mark Pullinger a zenekari hangzást dicsérve külön kiemeli a csellókat szenvedélyesen vezető Szabó Pétert, és a bőgősszekció erőteljes játékát Uxía Martínez Botana körül.
A versenyműről szólva a Bachtrack is ünnepli Szeps-Znaider „lélegzetelállító, megragadó” előadását, amely sosem a karzatnak szól, hanem már a nyitó tuttitól „kollegiálisan csatlakozik a zenekarhoz, s gyakran mintha magának játszana, csukott szemmel, teljesen beleolvadva a zene iránti szeretetébe.”
A Fesztiválzenekar hajlamos olyan emlékezetes, jelentőségteljes ráadásokkal zárni koncertjeit, amelyekről a kritikusok is megemlékeznek. A Brahms-turné többi állomásához hasonlóan Bécsben is elhangzott a zeneszerző Abenständchenje, s a bécsi estét szemlézők nem mulasztották el felidézni a zenekari kórus Brahms-dalának szép, megható gesztusát, „egy nagy zenekar nagy lelkének” újabb bizonyítékát.
A nyitóképet Kurcsák István készítette.
