A legutóbbi hangverseny, mint mindig, most is adott valami többlet szépséget a „Fischer-varázsból". 35 év alatt meg kellett volna szoknom a zenekar különösen nagyszerű hangzását, de mindig új örömmel tölt el, ha beint a „varázspálca”. Talán nem tévedek abban, hogy Fischer szereti Dvořákot, és általában a cseh zenét – lehet, hogy miatta én is.

Amikor a szimfónia végén a két karját fenntartotta, már nagyon ünnepeltük, illetve én még nem, mert könnyeznem kellett, miközben örömöt, szépséget éreztem. Külön öröm volt a kórus szépséges és nagyon finom megszólalása, Fejérvári választása pedig ugyancsak remek dolog.

Nem értek a szakmai meghatározásokhoz, csak érzelmi alapon működöm. Amióta Fischer Annie a háború után hazajött, igen gyakori látogatója voltam a koncertjeinek. Úgy belém égett az Ő játéka, stílusa, hogy ő lett a viszonyítási alapom. Fejérvári játékában éreztem azt a finomságot – ha ez egyáltalán megfelel bármilyen szakmai mércének – mint nála. Persze Fejérvári virtuozitása lenyűgöző. Övé a nagyvilág!!