Ilyet, hogy a tündérek hegedülnek, vagy egy felvonással korábban látom, hogy az a szmokingos ember most épp settenkedik és énekel, holott az előbb még semmi baja nem volt, ült a zenekarban és csellózott. És Fischer Iván, aki nem is tudom, most mi, rendező, karmester, közreműködő, szellemi atya, nyilván együtt az összes.

Valamit azért gondolt az ember, hogy mire számíthat. Menő külföldi énekesekre és olyan zenekari játékra, amilyet egy hazai színházi zenekartól soha, de soha nem kap meg. Minden opera megérdemelné, hogy Fesztiválzenekar-színvonalon adják elő, de a Falstaff esetében ez különösen fontos, túl sok minden és túl érdekes dolgok zajlanak az árokban, ez viszi előre a darabot, közben illusztrál, nevettet, súlya van, értelme, szerepe.

Mintha csak most kezdte volna Verdi a pályát, most kezdte volna újra, most alakult ki benne az új koncepció a műfajt illetően. Csak hát, sajnálatos módon ez volt az utolsó operája. Örülni kell, hogy ez van, de nem tudok bosszankodás nélkül gondolni az emberélet rövidségére, Verdiben egy egész új karrier maradt benne.

Ez most, persze, nem a bosszankodás ideje, hanem az ámulaté...

A teljes cikket a linkre kattintva olvashatják el az Élet is Irodalomban.