Hogyan lehetne összefoglalni a Végh Sándor verseny lényegét? Szerintem a Végh Verseny Fischer Iván egyik fantasztikus találmánya. A világ neves zenekarai gyakran játszanak versenyműveket belső szólistákkal is, egy-egy koncertmester, szólócsellista, szólófuvolista nem egyszer kap ilyen lehetőséget. Olyan versenyről azonban, amely a zenekar legutolsó tuttistája, vagy akár a kisegítő muzsikusok számára is nyitva áll, és a fődíj szólófellépés lehetősége, sehol máshol nem tudok. A Végh Sándor Versenyen a zenekar bármelyik tagja kiállhat és előadhat egy versenyművet, s ha az ő produkcióját találja a zsűri a legjobbnak, akkor ezt a darabot később a BFZ kíséretével is eljátszhatja. Szerintem óriási dolog, hogy a Fesztiválzenekar tagjai számára egyáltalán nem létezik a máshol oly gyakori beleszürkülés a zenekari játékba. Kik döntik el, hogy a Végh Sándor Versenyre jelentkezők közül kik a legjobbak? Egy igen tekintélyes zenészekből összeállított zsűri hallgatja végig a jelentkezőket és komoly megfontolás után ők döntenek. Az idei Végh Versenyen Fischer Iván mellett Konrád György brácsaművész, Lakatos György fagottművész, Lencsés Lajos oboaművész, a stuttgarti Rádiózenekar szólistája, Major Tamás hegedűművész, a BFZ koncertmestere és Vass András, a Pannon Filharmonikusok karmestere vett részt a döntéshozásban. A legfontosabb a Végh Versenyekben, hogy a zenekar tagjai rendkívüli kihívásnak tekintik a fellépést, és a befektetett rengeteg munkát, gyakorlást a zenekar hangzásán is hallani lehet a versenyt követő időszakban. Mert ilyenkor egyszer csak kiderülhet egy-egy művészről, hogy olyan kimagasló képességekkel bír, ami a közös játékban nem tűnt fel addig? Pontosan így van, bár az idei díjazottakról, Andrea Bressanról és Csalló Rolandról azért korábban is köztudott volt, hogy egészen remek muzsikusok. Nagyon büszke vagyok arra, hogy két ilyen kivételes tehetségű kollégám mellett nyerhettem! Andrea családjával kölcsönösen baráti viszonyt ápolunk, az idei verseny napjai alatt például a házunkban lakott. Jó példa arra, hogy milyen kicsi a világ: Andreáék háza egy apró, Vicenza melletti kisvárosban, Lonigóban csak pár utcányira fekszik attól a kolostortól, ahol Schiff András Andrea Barca elnevezésű kamarazenekarának meghívottjaként évente több próbahetet is el szoktam tölteni. Ilyenkor persze kihasználjuk a kínálkozó alkalmat egy-egy jó kis közös olasz tésztázásra... Ez a negyedik győzelmed az elmúlt évek során. Úgyhogy már megtapasztalhattad, milyen érzés szólót játszani. Nagyon nagy élmény a Fesztiválzenekarral a hátam mögött kiállni a közönség elé, és muzsikálni, érezni azt, ahogyan a kollégáim szinte szőnyeget leterítve „vigyáznak” a szólistára, pillanatra sem elnyomva a szerényebb hangerejű nagybőgőt. Az nagy szégyenérzetet okoz, ha a jelentkezők valamelyike rosszul szerepel? Olyasmi nem nagyon fordul elő, hogy valaki igazán rosszul játsszon. Sőt, épp az a tapasztalatom, hogy ilyenkor mindenki brillírozik. Gyakran például nyugdíj előtt álló kollégák olyan fantasztikus teljesítményt nyújtanak, hogy senkinek sem nem jutnának eszébe róluk olyan szavak, mint a fáradtság, vagy az öregedés. Előkerülnek ritkábban hallható darabok, sok kolléga igen komoly kutatómunkát fektet a szereplésbe, és mindenki büszke arra, hogy megmutathatja, mit tud. Nagyon fontos az is, hogy minden évben rengetegen jelentkeznek, pedig a részvétel természetesen nem kötelező. A nyertesek jutalma a szólójáték. Idén október 24-én indul az a hagyományos Haydn-Mozart Plusz sorozat, amelynek karmestere Takács-Nagy Gábor, két szólistája pedig a Végh Verseny két győztese. Az egyik Te magad, a másik Andrea Bressan, fagottművész. Hogyan készülsz ezekre a koncertekre? Ez a jutalom, hogy a Zeneakadémián játszhatok szólistaként, minden kitüntetésnél és elismerésnél sokkal-sokkal nagyobb jelentőségű, igazi ajándék. A nagybőgő persze nem tipikus szólóhangszer, de talán épp ezért lesz ez a koncert a közönség számára is izgalmas felfedezés: milyen az, amikor a nagybőgő kilép a szokásos basszusjáték keretei közül, és nyaktörő futamokkal, vagy épp áradó kantilénákkal lepi meg a hallgatóságot... Azt a zeneművet, amit majd játszol, Johann Baptist Vanhal írta kifejezetten nagybőgőre. Mit kell tudnunk a zeneszerzőről és a darabról? Számomra nagyon kedves az 1750-től nagyjából 1810-ig tartó időszak. Ezekben az években – azt hiszem, ezt kevesen tudják – egészen csodálatos szólóirodalom született nagybőgőre. Haydn is írt egy versenyművet, ami a nagybőgősök nagy bánatára valószínűleg egy tűzvészben megsemmisült, egy jegyzékben maradt fenn az első két ütem. Pompás darab lehetett! Mivel magyarázható, hogy akkoriban így divatba jött a nagybőgő? A nagybőgő korábban is közkedvelt volt, de a szólóművek ekkoriban hirtelen megsokasodtak. Egy ebben az időszakban divatba jött újfajta hangolás tette különösen népszerűvé a hangszert, amellyel nagyon könnyen lehetett kettősfogásokat, gyors hármashangzat-felbontásokat eljátszani, hátránya volt viszont, hogy szinte valamennyi darab D-dúrban íródott. A hangnemi korlátok miatt aztán a romantika beköszöntével ez a szólóiskola szinte percek alatt merült teljes feledésbe. Érdekes módon több magyar főúri család zenekarában játszott Európa-szerte ismert, virtuóz nagybőgős, mint például Johannes Matthias Sperger, aki évekig Batthyány hercegérsek pozsonyi, majd az Erdődyek gyepűfüzesi zenekarában dolgozott, vagy Joseph Kämpfer, aki szólistaként szétszedhető nagybőgőjével később végigturnézta Európát. Mai tudásunk szerint Vanhal nagybőgőversenyét is az egészen káprázatos képességű Spergernek írhatta. Ami pedig a zeneszerzőt, a cseh származású Vanhalt illeti, ő volt a zenetörténet első szabadúszó zeneszerzője. Mozartnak nemcsak kortársa volt, hanem vonósnégyesezett is vele. Haydn és Hofmeister volt a hegedűs, Vanhal csellózott, és Mozart volt a brácsista. Egész jó kis vonósnégyes lehetett, szívesen meghallgattam volna!  Milyen maga a darab, amit játszani fogsz? Talán Haydn versenyművei juthatnak először a figyelmes hallgató eszébe, a közönség meg fog lepődni, hogy ebből a mélyhangú hangszerből milyen nagyívű, éneklő dallamokat is elő lehet csalogatni. 1994-ben Fischer Iván vezényletével már egyszer játszottam ezt a művet a BFZ kíséretével, épp azután, hogy hazajöttem a Müncheni Kamarazenekarból, amelyben évekig dolgoztam. Ennek most épp húsz éve, és azóta is nagyon kedvelem ezt a darabot!