Egyfelvonásosában ezt a borzasztó esetet önti zenébe Fischer. Az eset egy Tiszaeszlár nevű kis faluban történt, ahol 1883-ban a zsidókat azzal vádolták, hogy megölték a 14 éves Solymosi Esztert, akinek vérét vették, hogy azzal süssék meg a húsvéti kovásztalan kenyeret, a pászkát. A vád a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve” című hírhedt antiszemita irományból ismert. A 15 perbe fogott tiszaeszlári zsidót végül felmentették a gyilkosság vádja alól, az eset azonban akkoriban az antiszemitizmus óriási hullámait váltotta ki. Fischer – aki maga is zsidó – elmondta, hogy az eset hullámverése mindmáig nem ült el, hiszen Solymosi Eszter sírja a magyar szélsőjobboldali erők zarándokhelyévé vált. „Akárcsak a 19. században, Magyarország ma is csatatér, amelyen a felvilágosodott, a nyugati világhoz, elsősorban Európához felzárkózni kívánó emberek és a nacionalista, fundamentalista, önmagukat fenyegetettnek érző és bűnbakot kereső erők vívják harcukat”, válaszolta Fischer Iván a reuters e-mailben elküldött kérdésére. A vasárnapi, budapesti  premier műsorfüzetében Fischer elmondja, hogy már a nyolcvanas években is foglalkoztatta egy a tiszaeszlári történetről szóló opera megírásának gondolata, de Erdély Miklós, az a filmes, akit tervéhez szeretett volna megnyerni, meghalt. „Az elmúlt huszonöt évben folyamatosan foglalkoztatott az opera”, mondja Fischer. „Azonban az, hogy a tiszaeszlári vérvád aktuális politikai kérdéssé vált, segített a megírásban.” Kérdéseinkre, hogy elfoglaltságai mellett hogyan talált időt első operája és a többi, most elhangzó mű megkomponálására, arra, hogy kik hatottak rá a leginkább, és mi az oka, hogy Magyarország méreteihez képest olyan sok zenészt adott a világnak,   Fischer az alábbiakat válaszolja: K.: Egyszer azt mondta, hogy nincs ideje zenét szerezni. Hogy intézte, hogy most mégis lett, és egyáltalán, miért akar zenét szerezni egy karmester? V: Azért, hogy legyen több időm komponálni, lemondtam sok vendégfellépést, csak három-négy olyan zenekarral dolgozom, amelyekhez közeli viszony fűz. A kérdésre, hogy miért komponálok, miért nem érem be a vezényléssel, azt kell, hogy válaszoljam, hogy léteznek olyan becsvágyó karmesterek, akik élvezik, ha egy százfős zenekarral dolgozhatnak és élvezik az ehhez kapcsolódó csillogást. De létezik a karmestereknek az a fajtája is, akit nem izgat a dicsőség, a ragyogás és a hatalom, viszont a zenei kifejezés annál inkább. … Olyan ez, mint a könyvfordítás és a könyvírás közötti különbség. K: Tekintve, hogy eddig soha nem hallottunk Fischer Iván-kompozíciókat, hadd kérdezzük meg, ki és mi hatott önre leginkább? V: Kollázstechnikával komponálok, ami azt jelenti, hogy zenémben szorosan kapcsolódnak egymáshoz a különböző stílusok. Ez nem új. Gustav Mahlerrel kezdődött, ő kombinálta össze mindazt, ami az eszébe jutott, márpedig az ő feje mindig tele volt a legkülönbözőbb zenékkel. Természetesen azzal vádolták, hogy zenéje eklektikus keverék. Ki tudja, talán ez a karmester-zeneszerzők végzete, akik életük legjavát mások zenéivel, a legkülönbözőbb stílusú zenékkel töltik. Én arra a következtetésre jutottam, hogy az én zenei nyelvem az eklektikus keverék. De ez mindenki másnak is a nyelve. Valamennyiünket egy keverék vesz körül, amelyben benne van Monteverdi, Schubert, a Beatles és a heavy metal. K: Mi lehet az oka ön szerint, hogy a tízmilliós Magyarország olyan sok, méretéhez képest különösen sok nemzetközi rangú karmestert, zeneszerzőt és muzsikust ad a világnak? V: Magyarország egy fontos csomópont, amelyet története soráűn gyakorta elfoglaltak.,Ott voltak nálunk a törökök, az osztrákok, az oroszok, amit általában tragédiaként élünk meg, de megvannak a maga csodálatos zenei hozadékai. És a Magyarországon élő sok zsidó és roma is nagyon ihletően hat a zenére. A magyar folklór gazdag, akárcsak a többi kelet-európai folklór. A különbség annyi, hogy a magyar folklórt felemelte és integrálta  az a budapesti értelmiségi közösség, amelynek tagjai között ott volt Bartók, Kodály, Weiner, Ligeti és egy sor más nagy ember.