A pulpitusnál a zenekart jó 30 évvel ezelőtt alapító Fischer Iván, a Steinway zongoránál helyet foglaló Schiff András és természetesen maga a zenekar – mindhárman budapestiek. Schiff András és Fischer Iván számára bőven termett vörös rózsa (!) a hallgatóság soraiban, a „magyar kapcsolat” pedig felemelő élményben részesítette a közönséget. Ha nem tudnánk, hogy Schiff András a maga módján mindig is verhetetlen volt, azt mondhatnánk róla, hogy egyre jobb. Brahms első zongoraversenyét a kifinomult távolságtartástól a mélyen megindító könnyedségen át egészen a felvillanyozó varázslatig viszi, amely azonban sosem csap át mennydörgésbe: lélegzetelállító élmény! Ha tudatában vagyunk annak, hogy Johannes Brahms számára annak idején mekkora kínlódással ért fel a megalkotása, az előadásmód egyöntetűségét még nagyobb ajándékként tudjuk értékelni. Fischer Ivánnak és az Európa élvonalához felzárkózott zenekarának sikerült az a mutatvány, hogy legalább ugyanezt a színvonalat a fináléban is megtartsa. A kompozíciók továbbgondolása: Fischer Iván a Dvořák-kórusművekkel foglalta keretbe Smetana „Hazám”-ciklusának három tételét, amit „cseh bokrétának” nevez. A csokor pedig illatozott, virágba borult, sőt magával ragadta a hallgatót, ahogy a nagybőgők lágyan búgtak, az első vonósok pedig bájosan szép, sötét pianissimót játszottak. Sokat elárul a Budapesti Fesztiválzenekar hangzáskultúrájáról, hogy még az igen fürge tempó mellett is megcsillannak az egyes hangszerek. Micsoda összhang! Különleges és különlegesen szép este volt, és nem csupán a közismert „Moldvának” köszönhetően. Forrás: http://www.derwesten.de/kultur/die-blumen-der-boehmen-im-dortmunder-konzerthaus-aimp-id11357533.html#plx10607388