Christiane Karg napjaink egyik legkeresettebb szopránja a nemzetközi operaszínpadokon. Sokoldalúságát számos emlékezetes szerep bizonyítja, amelyek révén kiemelkedő elismerést vívott ki magának. Nem először dolgozik együtt Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral – Mahler 2. szimfóniájának szopránszólamát ezúttal már másodszor énekli a zenekar előadásában.
Váradi Júlia: Ha jól tudom, sokáig elsősorban Mozart és Schubert dalai álltak a repertoárjának középpontjában, Mahler zenéjével pedig csak később, pályája előrehaladtával kezdett el komolyabban foglalkozni. Mi ennek a magyarázata?
Christiane Karg: Nem hiszem, hogy egy fiatal énekes Mahlerrel kezdheti a repertoárját. Ezek a dalok rendkívül összetettek, a szövegek is sokkal inkább felnőtteknek szólnak. Természetesen akadnak Mahler-dalok, amelyeket fiatalabb énekhanggal is meg lehet szólaltatni – például néhány dal a Des Knaben Wunderhorn-ból különösen vonzó lehet a fiatalok számára, de összességében Mahler világa csak jóval később kerül az énekesek közelébe. Mozartot viszont már 12 éves koromban elkezdtem énekelni, sőt már ötévesen tudtam, hogy operaénekes akarok lenni – ez tényleg beépült a gyerekkoromba. Mahlerrel először a tanulmányaim során találkoztam, a Des Knaben Wunderhorn egyik dalát, a Rheinlegendchent énekeltem, amit nagyon élveztem. Ezt követte a 4. szimfónia, amely – ahogy említettem – ugyan gyermeki hangra íródott, de a darab mögötti tartalom és a nagy zenekari hangzás miatt egy fiatal énekes számára hatalmas kihívás. Mindenesetre ez volt az első valódi találkozásom Mahlerrel.
V. J.: Mikor énekelte először Mahler 2. szimfóniáját, amiről jól tudható, hogy rendkívül nehéz és összetett feladat?
Ch. K.: Mahler 2. szimfóniáját 2016-ban, Essenben énekeltem először a Mahler Kamarazenekar koncertjén, Daniel Harding vezényletével, a mezzoszoprán szólamot Bernarda Fink énekelte. De nagyon emlékezetes számomra a 2018-as budapesti előadás is, amelyet Fischer Iván vezényelt, és amelyben Elisabeth Kulman volt a partnerem. Ez volt az első alkalom, hogy a Budapesti Fesztiválzenekarral énekeltem Mahlert.
A 4. szimfóniát még mindig gyakran éneklem, de mostanában néha már úgy érzem, lassan el kell búcsúznom tőle. Nem vagyok már annyira fiatal, és ez a darab bizonyos értelemben fiatalságot kíván.
Van még egy oka annak, hogy Mahler zenéje később került közel hozzám: ő nem írt operát, így a fiatal énekesek számára nem kínál olyan áriákat, amelyeket szépen, könnyedén és élvezettel tudnának előadni. Ez az oka annak, hogy Mahlerhez sokan csak később, egy érettebb életszakaszban jutnak el.
V. J.: Amikor először lépett fel a Budapesti Fesztiválzenekarral, milyen benyomása volt Fischer Iván és a mahleri zene kapcsolatáról?
Ch. K.: Azonnal észrevettem, hogy Iván belülről muzsikál, Mahlert vezényelve egyszerűen hagyja, hogy a zene teljesen magával ragadja. Ez lehetővé teszi, hogy a darab mélyen a szívükben érintse meg a hallgatókat és persze a zenészeket is. A lelkesedés, ami ilyenkor belőle árad, fokozatosan bontakozik ki a koncert során, egyre intenzívebben. Aki csak hallja vagy játssza, az egyszerűen nem tud szabadulni tőle. A zene iránti szeretete túlmutat minden technikai tökéletességen. Azt tanultam tőle, hogy bár mindannyian gyakorlott, professzionális zenészek vagyunk, vele muzsikálva valahogy mégis magasabb régiókba kerülünk, ahol valóban szívből éneklünk és játszunk.
V. J.: Hogyan és mikor találkozott Ivánnal? Milyen előzmények után jött a döntés, hogy Mahler 2. szimfóniáját együtt csinálják?
Ch. K.: Arra emlékszem, hogy a kezdetektől fogva lelkesedtem érte. Hogy ő miért döntött mellettem, azt pontosan nem tudom – valószínűleg hallgat mások véleményére, de végül mindig a saját fülére és szemére hagyatkozik. Én az első perctől kezdve megkedveltem őt. Nem tudom, ő mit látott vagy hallott bennem, de többször is visszahívott, és számomra ez a bizalom jele. Ő bízik bennem, én pedig benne, és ez mindennél többet jelent a színpadon.
V. J.: Bajorországban, egy kisvárosban született, majd elismert énekesnőként bejárta a világot, és több nagyvárosban is élt. Nemrég azonban visszatért szülőhelyére, ahol most ismét otthon van.
Ch. K.: Igen, épp a szüleim házával szemben lakom, és ha kinézek az ablakon, egy gyönyörű régi kolostortemplom tárul elém. Ebben a kolostorban nőttem fel – a nagyapám még gyerekkoromban megvásárolta az épületet, amely akkor már nem volt használatban. Ma is lenyűgözően szép. Szeretek itt élni. Minden csendes, rendezett, és nagyon közel áll a szívemhez. A gyerekeink és a férjem – aki szintén zenész – imádják ezt a házat és a környéket. Nagyon boldogok vagyunk itt.
Váradi Júlia
