Tipikusan historikus megközelítés az övé, amelyhez nem használ korhű instrumentáriumot, ahogy azt például Philippe Herreweghe teszi. Ha az ön ízlésének inkább a nagy, merengő Bruckner-előadások felelnek meg, akkor ez a lemez nem önnek való. Mindazonáltal Fischer frazírozása és tagolása komoly és elgondolkodó. A nyitó Allegro moderato inkább középkori hangulatot áraszt, mint romantikust vagy váteszit, az első téma brácsa-cselló megszólalása  sötéten izzik, majd allegróra vált, és a partitúra előírásának megfelelőn egyre gyorsul, és nagy sprinttel jut el a finisbe. A vibrato használata visszafogott, de Bruckner hangulatváltása (a hisztériára utalók is) jól érvényesülnek, és amikor az első téma ismét megjelenik a kidolgozásban. Az Adagio tétel alig valamivel hosszabb 18 percnél. A tétel átlagos hossza 22 perc körül jár, Eugen Jochumnál úgy 25 perc, anélkül, hogy amolyan dagonyává válna. Fischer esetében a tempót sztoikus megközelítése magyarázza, bár amikor a második témánál a zeneszerző utasításának megfelelően gyorsít rajta, inkább hallunk ki belőle sóvárgást, vágyakozást, vigasztalást, mint   szívfájdalmat. A Scherzo hetyke, az erőtől duzzadó Finale sztentori harmadik témája lehetne súlyosabb. De mégis, micsoda gyönyörűség ez a pezsgő, túláradó Bruckner!