"A vonósok fényesen ragyogó hangzása és a fafúvósok telt lágysága szinte magától értetődő, ugyanakkor különösen figyelemre méltók a finom belső egyensúlyok is. Mindez olyan előkelő szintre emelte az előadást, amilyen csak ritkán hallható a nem éppen kedvező akusztikájú Barbicanben, ahol (ellentétben ezzel az estével) gyakran elkerülhetetlen a kellemetlenül éles hangzás" - írta Alexander Hall, a Bachtrack kritikusa a Budapesti Fesztiválzenekar londoni koncertjéről.
Bizonyára nem sok olyan együttes létezik, amely angyali módon képes zenélni és énekelni is, és kevés az olyan szellemes zeneszerző, mint Haydn, aki képes mosolyt csalni a fásult koncertlátogatók arcára. Beethoven zongoraversenyének előadása után Sir Schiff András visszatért a pódiumra, hogy eljátssza Haydn egyik többszólamú énekének, a Die Beredsamkeit („Az ékesszólás”, Hob.XXVc:4) című darabjának kíséretét, amelyet a zeneszerző Gotthold Ephraim Lessing verse nyomán komponált, mesterien használva fel a szöveget. A bor emlegetése után, amely „beszédessé tesz”, a „stumm” (azaz „néma”) szó utolsó ismétlése „a víz elnémít” kifejezés végén tökéletesen néma volt, frappánsan igazolva a tételt. A budapestiek korábban már bizonyították énektudásukat, amikor a capella előadták Dvořák morva népdalra írt, Nepovím című művét.
Néha elég egyetlen rövid zenei frázis ahhoz, hogy megismerjük egy zenekar képességeit. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna Dvořák e-moll szláv táncát (az Op. 46-os sorozatból) ennyire telt hangzással megszólalni. Olyan volt, mint egy szívmelengető ölelés. A zenészek a táncritmusok minden természetes hajlítását kellőképpen érzékeltették, és kissé előrehajoltak a zenei frázisok első hangjánál, egyfajta ellenállhatatlan ringást kölcsönözve az egész darabnak. Ez a zenekar kétségkívül Európa egyik legjobbja. A vonósok fényesen ragyogó hangzása és a fafúvósok telt lágysága szinte magától értetődő, ugyanakkor különösen figyelemre méltók a finom belső egyensúlyok is. Mindez olyan előkelő szintre emelte az előadást, amilyen csak ritkán hallható a nem éppen kedvező akusztikájú Barbicanben, ahol (ellentétben ezzel az estével) gyakran elkerülhetetlen a kellemetlenül éles hangzás.
Beethoven G-dúr zongoraversenye Schiff előadásában folyamatos gyönyörűség volt. Az áttetsző hangzás, a világos artikuláció, a varázslatosan kidolgozott dinamikus árnyalások és az átgondolt pedálhasználat együttesen a legfinomabb meisseni porcelánok mázát idéző, leheletfinom ragyogást kölcsönzött ennek az interpretációnak. Ez leginkább a lassú tételben, a vonósokkal folytatott párbeszéd alatt tűnt ki: míg azok nyers, erőteljes és erélyes hangon szólaltak meg, ő rendíthetetlen maradt, játéka finom, mégis határozott volt. Mintha egy türelmes horgászt figyelnénk, aki próbálja kifárasztani a horgára akadt engedetlen csukát: tudtuk, ki diadalmaskodik majd a küzdelem végén. Az első tételben Schiff a zene szökdécselő, szinte játékos természetét hangsúlyozta egy olyan versenyműben, amelyben gyakran csak a tiszta apollói harmóniát látják. A meglehetősen hamar megjelenő kadenciában a bal kéz játéka időnként harangszóra emlékeztetett, a vége felé pedig a trillák a feketerigó hajnali énekét idézték.
A hangverseny d-mollban kezdődött és fejeződött be. A hangsor sötét és ünnepélyes jellege Dvořák első legendájában és a hetedik szimfóniában is hangsúlyt kapott. Az utóbbi művet számos olyan előadásban hallottam már, ahol több volt a felszínes lelkesedés, de csak néhányszor fordult elő, hogy ilyen meggyőző erővel, ugyanakkor a túlfűtöttség veszélyét elkerülve bontották ki a zenekar által megfogalmazott gondolatot. Fischer rendkívül meggyőzően, egyéni színekkel fűszerezve formálta a belső dallamokat: a Poco adagio tételben a brácsák az egyszerű dorombolás helyett érdesen szólaltak meg; a Scherzóban és a kóda fenséges záró szakaszában a rézfúvósók megkoronázták, nem pedig (ahogy gyakran előfordul) elnyomták a gazdagon erezett textúrákat.
