Fischer azzal nyitotta az estet, hogy a dobogó melletti kis íróasztalnál ülve röviden ismertette Bartók úttörő jelentőségű népzenegyűjtési tevékenységét a múlt század első évtizedéből. Előadását a Bartók által valódi Edison-féle fonográffal, a vidéki Magyarország falusi kocsmáiban rögzített, jó százéves felvételekkel illusztrálta (mármint ezek mai, digitális másolatával). Még a befejezéseket is hallhattuk, ahogy Bartók minden egyes énekestől kérte, hogy mondja be a nevét és a faluját.
A felvételek közül néhányat napjaink egyik vezető népzenei előadója, a magyar népdalénekesnő, Sebestyén Márta keltett új életre, akit a zenekar három tagja kísért népi vonós hangszereken. Egészen megdöbbentő volt, hogy mennyire gazdagon díszítette az énekesnő a dallamokat, s hogy azok mennyire lazán, gördülékenyen szólaltak meg, különösen a lassúbb részekben. Minthogy azonban az összes darab felgyorsult, a ritmusok feszesebbé váltak, és a dallamokat egyre inkább a jellegzetes, pattogós magyar beszéd és annak jambusai uralták. Sebestyén nazális hangja eltéveszthetetlenül egyedi volt, s bár fogalmunk se lehetett róla, mit énekel, az előadása és a muzsikustársakkal való interakciója sejteni engedte, miről is lehet szó. A Royal Festival Hall színpada, ahol négyüket egy kis zugba száműzték az ott helyet foglaló zenekaron belül, éppenséggel nem a legalkalmasabb környezet egy ilyen bemutatóhoz – a produkció füstös, vidéki magyar kocsmáért kiáltott, ahol terjeng az alkoholgőz és a gulyásillat.
Hogy a menü teljes legyen, Sebestyén két hosszabb száma között Fischer és a zenekar eljátszotta Bartók Magyar parasztdalok című művét, amely ugyanilyen melódiákból és táncdallamokból táplálkozik. A BFZ híresen homogén hangzása – amely nem uniformizált; a szólamok olvadnak össze egésszé – kitűnően megnyilvánult, különösen a fúvósok villanthatták meg tudásukat a Ballada variációinak elbűvölő dallamaiban.
Bartók egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát nem mindig szokás népzenei ihletésű műnek tartani. 1911-ben keletkezett, Bartók népzenekutatása korai szakaszában, és sokkal inkább rokona Maeterlinck előző századfordulós szimbolizmusának, mint annak a paraszti realizmusnak, amely barátja és népdalgyűjtő társa, Kodály színpadi műveit járja át. Aki azonban eredeti nyelven hallja a Kékszakállút, ráébred, hogy már ekkoriban mennyire elválaszthatatlan volt a zeneszerző melodikus stílusa a magyar nyelv ritmusától és hangsúlyaitól. Miként Janáček a cseh szövegeket, Bartók sem tudta volna másképp megzenésíteni az anyanyelvét.
A hatást fokozta, hogy az operát hangversenyszerű előadásban, a budapesti Magyar Állami Operaház két énekesének közreműködésével élvezhettük. Nincs még egy opera, amelyik ilyen jól megáll az inkább terhet jelentő színpadi körítés nélkül. Az énekelt szöveg (amelyhez kiválóan fordított feliratokat kaptunk) mindent elmond a hiányzó díszletről, különösen a vár és a kinyíló ajtók látványáról. Egyébként is, kifejezetten belső drámáról van szó, a környezetet a szereplőkkel egy időben fedezzük fel, ahogy egyre többet mutatnak meg önmagukból – ám úgy tűnik, anélkül, hogy akár egyszer is választ adnának arra, amit tapasztaltalunk. Ebben áll e nagyszerű műalkotás megfoghatatlan vonzereje, melyet tapasztaltabb előadók oly megrázóan képesek megteremteni.
Komlósi Ildikó már 150-szer énekelte Juditot, s ez meg is mutatkozott a szereppel való teljes azonosulásában. Bár „csupán” koncertváltozatról beszélünk, Komlósi éneklése – noha nyomás alatt hajlamos némi lebegésre – a szöveg minden árnyalatát kifejezte, ahogy az új asszony kielégíthetetlen kíváncsisága sorra nyittatja ki a Kékszakállú valódi jellemét feltáró ajtókat. Magát a Kékszakállút kellő tartással, kimerítő jellemrajzzal és telt hangon hozta Cser Krisztián basszista – nagyon is olyan énekes, aki miatt szívesen utaznék Budapestre, hogy újra hallhassam.
Fischer nagyfokú hitelességgel rajzolta meg a partitúra széles, bartóki ívét – saját maga szavalta el a prológust a közönségnek címezve, s a háta mögül intette be a zenekart. A darab elején és végén érzékeltük a vár alkonyi komorságát, míg az ötödik ajtó kápráztató C-dúr akkordja bevilágította a Herceg teljes birodalmát a mű ívének csúcspontjához illő hatásossággal. A BFZ gazdagon összetett zenei textúrával, makulátlanul játszott, s olyan tömör és bonthatatlan hangzással, mint magának a várnak a falai.
