Mégiscsak szolgálhat még meglepetésekkel a klasszikus zenei ipar – és ez a mai csodálatos volt. A müncheni Philharmonie-ban a Budapesti Fesztiválzenekar játszott Fischer Iván vezényletével. Egbert Tholl írása a Süddeutsche Zeitungban.
Műsorra került Beethoven 2. és 3. zongoraversenye Schiff András szólista közreműködésével, valamint Antonín Dvořák kisebb művei, zongoraművek szimfonikus zenekarra készült átdolgozásai. A „Legenda” így is fényesen, kellemesen – igaz, kicsit naivan – csengett, épp mint a szünet után felcsendülő „Amerikai szvit”. Az utóbbi darabban mindenesetre jóval több a táncenergia, ahogy – bár ez persze nyilvánvaló – a 7. szláv táncban is. Ezek a darabok minden erőfeszítés nélkül élvezhetőek, s a budapesti művészek játéka is szép, tiszta és ezüstös.
A két kisebb darab közül a második azonban az „Místo klekání” a „Négy kórus vegyes karra” című műből. A műsorfüzetben ez áll: zenekari átdolgozásban. Igen ám, de a darab teljesen másképpen csendül fel, mint ahogyan gondolnánk. A zenészek félreteszik a hangszereiket, felállnak, szólamcsoportokat alkotnak. Aki idáig brácsázott, most egyszer csak a fuvola mellé áll. És ekkor énekelni kezdenek: hangszeres kíséret nélkül, csengő tisztasággal, remek, mindent túlszárnyaló szoprán hangon. Az uraknak ez ellen ugyan kevés az esélye, de ez senkit sem zavar. Alig fejezik be az éneklést, ismét leülnek, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes. Ráadásként elénekelik még Haydn szórakoztató tréfáját, „Az aggastyánt”, németül, Schiff András zongorakíséretével.
A művészek mindannyian a zenében lelt öröm inspiráló nagykövetei. Schiff ragyog a boldogságtól, amikor Beethovent tolmácsolhatja. A második tételt költőien finom precizitással közelíti meg, csupán a dinamikus árnyalás nüanszaira van szüksége a zenei gondolatok szabadságának kibontakoztatásához. A harmadik tételben inkább hagyatkozik spontán sugallatokra, mintha csak ki szeretne valamit próbálni, a játéka több kockázatot vállal, a szólókadencia tiszta pompa, az összhang varázslatosan finom szövet.
