A következő évadban Pierre Audi negyedszázada vezeti majd az Amszterdami Holland Operaházat. Rekordgyanús teljesítmény, ennyi idő után már bezárulnak bizonyos körök. Grüber legendás Parsifalja az egyik legelső példája volt annak az esztétikailag nyitott műsortervezési stratégiának, amellyel Audi az európai operai tájkép egyik legelőkelőbb helyét biztosította a színháznak. Nem meglepő tehát, ha arccal a Wagner-év felé (és saját bármikor újra elővehető Ringjével a színház díszletraktáraiban), most ő maga is színre viszi a Parsifalt. A tény, hogy a rendező Anish Kapoort kérte fel a színpadkép megtervezésére, nem csupán abból abból a trendből következik, hogy a színházi alkotó számít a képzőművésszel való esztétikai súrlódásokra, és az azokból fakadó szikrákra valamint az előrelátható figyelemtöbbletre. Audi és a híres indiai-brit művész egyaránt vonzódik a nagy formátumú hatásokhoz, ráadásul már dolgozott is együtt. Mostani munkájuk eredménye mindazonáltal nem egyértelmű, Az első felvonás színpadát uraló három archaikus óriásszikla konvencionális papírmasé-kulissza, Amfortas pedig túlságosan közel áll egy passiójátékhoz. A Grál felmutatásakor vére átüt egy kelmén, és ennek puszta látványa elég ahhoz, hogy az Úr e kőtörőjének munkásai feltöltődjenek tőle. Gurnemanz „Itt térré válik az idő” mondatánál Kapoor egyszerűen kivonja magát az ügyből, és leereszti a függönyt. A nagypénteki varázs színpadi megvalósítása is elmarad. Csak a második felvonásban talál magára az igazi Kapoor. Klingsor birodalmát az üres térben egy hatalmas homorú tükör dominálja – az ebből keletkező minden szándékolt és nem szándékolt tükör- és akusztikai effekttel. Így nemcsak a zenekar szól torzítva, hanem pillanatokra az énekesek hangja is művileg fölerősítve tükröződik a térbe. Mígnem föntről egy fénysugár lebeg lefelé, és a tükrön megtörve világítja meg a Kundry és Parsifal közötti összecsapást. Ami a viráglányokat illeti, akik először teljességgel elfátyolozva, később pedig fodros díszítésű szobrokként jelennek meg (jelmeztervező: Christof Hetzer), Parsifalnak látnoki képességgel kell rendelkeznie a lányok csábító vonzerejének felismeréséhez. Végül egy mozdulat elegendő, hogy Klingsor kezében széttörjön a lándzsa, hogy máris egy teljességgel más Wagner-darabban érezzük magunkat. A harmadik felvonásban aztán csak egy fal áll, rajta egy kerek nyílással a színpadra átlósan. A lovagok egyszerű, fekete öltözetben vonulnak fel, valamennyiükre keresztet mázoltak. Amikor a végén a Kapoor-féle tükör leereszkedik a lyuk fölé, az inkább valamiféle összeomlásszerű katasztrófa absztrakt jele, mint valamiféle reményé, amely ugyancsak lehetséges befejezése a darabnak. Parsifal azzal váltja meg Amfortast, hogy ledöfi gerelyével. Aztán megy. A többi szereplőt meg egyszerűen áramtalanítja a rendező: kihúzza a konnektorból – valamennyien a padlóra kerülnek. Egyedül Gurnemanz marad állva – alighanem mint a semmi krónikása. Ha a rendezés kétségeket hagy is, zeneileg csodásak a válaszok! Christopher Ventris nagy kisugárzású Parsifal, Petra Lang nagy drámai erejű Kundry. Alejandro Marco-Buhrmesters Amfortas szerepének amúgy is egyik legjobb tolmácsolója, Mikhail Petrenko pedig Klingsorként és Titurelként egyaránt a kétségbeesés hatásos megformálója. A valóságos esemény, az igazi Parsifal azonban természetesen az árokból jött. Fischer Iván azzal a bőségesen áradó, és mégis áttetsző hangzással árasztja el a termet, amire csak a Concertgebouw Zenekar képes. Gördülékeny , de korántsem hajszolt tempókat vesz, és gondoskodik a varázsról és együttérzésről, ami a rendezés szintjén állítás marad csupán. (Joachim Lange, DER STANDARD, 19.6.2012) 21., 25., 28. Juni, 2., 5., 8. Juli Joachim Lange, derstandard.at